Életem kockái

Befalazva

2012-02-01T18:04:00.002+01:00

Mi történik akkor, ha már beestél a szakadékba, ha elsüllyedtél a legmélyebbre, ha feladtad a reményt, ha már semmi sem segít? Semmi. Semmi sincs. Élheted tovább az életed, a napok jönnek-mennek, és te játszhatod a szereped az élet groteszk színpadán. Az élet sosem áll meg, ha lemaradsz, magadnak kell behoznod a lemaradásod, és sodródni az árral.
Van egy pont, ami után kialszanak a fények, de már nem számít. Egy idő után hozzászokik a szemed a homályhoz, és tapogatózva haladhatsz tovább. Hogy hova, merre, nem számít már.
Azt hiszem, felhagyok az önsajnálkozással. Megtartom magamnak. Úgyis egyedül önmagamban bízhatok, és ha magamban csalódok, az majd kevésbé fáj, mintha más csalódna bennem. Elegem van már abból, hogy bármennyire is igyekszem, kurvára nem számít, bármit csinálok, semmi nem jó, senkinek nem jó.
Azt hiszem, elveszítettük egymást. És úgy érzem, ez már nem fog változni. Elveszítettük egymást, mert fontosabb volt, hogy a saját fájdalmunkra megtaláljuk a gyógyírt, és nem egymásra, hanem saját magunkra figyeltünk. Csak követeltünk a másiktól, de nem adtunk. És egyre csak veszekedtünk, sokszor a semmin, olyasmin, aminek nem volt értelme, így is csak időt veszítve az együtt töltöttből. És ahelyett, hogy a kapcsolatunkat vérteztük volna fel a problémákkal szemben, önmagunknak építettünk falakat, és eltávolodtunk egymástól.
Én mindig is hittem benne, hogy nekünk együtt a helyünk. Azt hittem, mi összetartozunk. És immár egy család vagyunk, és a kötelék lassan már csak a kisfiúnk. Persze lehetne ez másképp, de én örök optimista vagyok, reménykedem mindhalálig, és emiatt szívok legtöbbször. De no problem, ha ez jár nekem, akkor elfogadom. És élek tovább.

Igazságtalanság

2012-01-30T17:56:00.005+01:00

Avagy pofonok az élettől.
Félreértések.
Mosolyszünet.
Harag. Düh. Fájdalom.
Bizalmatlanság.
Féltékenység.
Szerelem.
Csend.
Szomorúság.
Menekülés.
Ismétlődés.
Bocsánatkérés.
Csend.
Csend.
Csend.

Igazságtalanság.

Éld túl önmagad

2012-01-25T08:30:00.005+01:00

1. Élj a mában, a válladon cipelve a tegnap terheit, tudva, hogy holnap sem lesz könnyebb.
2. Érd be azzal, amit kapsz. Az jár neked. És örülj, lehetne sokkal rosszabb is.
3. Fogadd el, hogy nem vagy olyan, amilyennek látod saját magad.
4. Nyugodj bele, ennek így kell lennie. Tudod, vonzás törvénye, ok-okozati összefüggés meg miegymás.
5. Ne próbálj változtatni. Egyrészt úgysem sikerül, másrészt senki nem értékeli a próbálkozásaidat.
6. Koncentrálj a még jelenlevő "jó" dolgokra az életedből.
7. Ne panaszkodj, ne szomorkodj, ne sírj mások előtt. A saját életed, a saját gondjaid, élj velük.
8. Ne keresd a boldogságot, jobban mondva ne kergesd.
9. Tudod, tisztában vagy vele, mindig van és mindig lesz valahogy.
10. Fölösleges mindenféle közhelyeket össze-vissza írogatnod, ismételgetned, mert nem segít, nem lesz könnyebb, és senki sem fog megsajnálni.

+1. Fölösleges volt mindezt leírnod, ugye tudod? - Tudom.

Idézet-gyűjtemény csak most, csak itt, csak Neked

2012-01-20T08:42:00.002+01:00

"Csak beszélgettünk és beszélgettünk, és én közben beleszerettem..."

"Szeretlek azért, ami már most összefűz bennünket, és szeretlek már előre azért, ami eztán következik. nálad jobb dolog még soha életemben nem történt velem. már most hiányzol, de a lelkem mélyén tudom, hogy mindig velem leszel."

"Hanyatt-homlok szeretlek."

"A szerelmesek leggyönyörűbb pillanatai némák. A csendben mintegy felhalmozódik a szerelem, s aztán csendesen kivirul."

"Mindannyian a szerelem óriáskerekéhez vagyunk láncolva. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a szerelmet folyton más szemszögből látjuk. Míg az egyik pillanatban élvezed a fellendülést, addig a másik percben mintha lefelé vennéd az irányt. De akár fent vagy, akár lent, sose helyezd magad kényelembe, mert arra biztosan számíthatsz, hogy a kerék egyre csak forog tovább."

"Szeretni annyi, mint vállalni a legnagyobb kockázatot. Jövőnket és boldogságunkat adni valaki kezébe. Engedni, hogy kétkedés nélkül bízzunk valakiben. Elfogadni sebezhetőségünket. Én pedig szeretlek."

"Egy éjjel a Hold így szólt hozzám: "Ha mindig csak sírsz miatta, akkor miért nem hagyod el?" Megálltam egy pillanatra, majd a Holdra néztem és azt mondtam: "Te elhagynád valaha a saját eged?"

"Ne hagyd, hogy valaki a mindeneddé váljon, mert ha őt elveszted, nem marad semmid..."

"Még ma is, amikor látom, hogy igazi mosolyra derül az arca, megmelegszik a szívem, mert tudom, hogy nem olyan, mint más. Azért mosolyog így, mert vele vagyok. Miattam."

"Húzz magadhoz, el ne engedj.. csak így jó, így veled."

Ambivalens életérzés

2012-01-18T13:14:00.008+01:00

Egyszerűen csak már nem is tudok mit írni. Fáj is, dühös is vagyok, elmondanám, de nincs értelme.

,, A szerelem olyasvalami, ami egy darabig növekszik, azután amikor elér egy bizonyos méretet, onnantól kezdve már csak életben kell tartani valahogy, mint egy növényt, időnként meg kell locsolni, és le kell vagdosni róla az elszáradt leveleket. (...) ezt a 'szerelmet' le lehet fordítani mosolyra, olyan s
szavakra, mint 'szeretlek'. "

Hiszti

2012-01-06T00:24:00.002+01:00

Minek csinálok bármit is, ha úgysem jó soha semmi? Létezik egyáltalán a boldogság? Miért folyton a hibáimon van a hangsúly és ha valamit jól csinálok, mintha meg sem történt volna? Miért lettem olyan, amilyen nem vagyok? Próbálok jó apa lenni, de senki nem bátorít. A melóban is néha teljesen elszakad a cérna, és legszívesebben üvöltenék. Van, hogy meg is teszem. És utána lelkiismeret furdalásom van. Miért ettem két sajtos pogácsát, miért nem csak egyet? Elég lett volna csak egy. Holnaptól majd koplalok. Vajon beérek időben? Megint úgy nézek ki, mint egy disznó. Legszívesebben magamra hánynék. A cseszett villamos is úgy döcög, mint egy csiga, gyalog hamarabb leérek, mint ezzel a nyomorúsággal. Otthon hagytam a sálamat, most épp az hiányzik, hogy megfázzon a torkom. Le kell fogynom. Muszáj. Olyan akarok lenni, mint tavaly nyáron. Amikor még boldogabbak voltunk. ÚÚ, mindjárt nyolcadika, mi legyen a meglepi? Vajon örülne neki? Majd menjünk bevásárolni, tök rég nem voltunk. Ha a vékony kabátom veszem fel, akkor szétfagyok, ha meg felöltözöm, akkor szaunázhatom. Miért esik az eső télen? Lesz idén még hó is? Felrúgom a vén nyanyát, ha nem tudja eldönteni, hogy jobbra vagy balra akar menni. Miért pont akkor utazik a múmia-gyűjtemény, amikor én megyek, később nem ér rá? Csak épp be ne ázzon a cipőm. A lift persze a másodikon van, egy évszázad, mire leér. Akkor lépcsőzöm. Az jót tesz a farizmoknak is. Jó az a kép a falon, persze nekem nem kellene otthonra, de így tetszik. Táncolnék egy jót. Hiányzik. Most meg miért nem működik a kód? Ja, mert megváltozott. Mintha a CIA-nál dolgoznék. Persze a helyemet már elfoglalták. Elegem van már az egészből. Elmegyek világgá. Úgysem hiányoznék senkinek. Mindenki csak boldogabb volna, ha nem is léteznék. Szomjas vagyok. Írjak neki e-mailt, hogy beértem. Vajon mit csinál a kisfiam? Ma talán időben végezhetek. Nem telik az idő, mi lesz már? Nincs már kedvem. Fáj a hátam. Sajnálom. Jó volna már otthon lenni. Úgy sétálnék egy nagyot. Meg énekelnék. Ismét itt a hétvége. Geri már 10 hetes. Tök nagy baba. Sosem lesz vége. Nem vagyok jó semmire sem. Szomorú vagyok. Pedig nem kellene. Mennyi szart össze tudok hordani. Hiába, ez vagyok én. Holnaptól fogyózom. Minek írom le? Úgysem olvassa el senki sem. Őt sem érdeklem. „Emberi törvény kibírni mindent, és menni mindig tovább, még akkor is, ha nem élnek már benned remények és csodák.” Mindig csak előre. És ha nem akarok? Befejezhetném már. Fölösleges. Nem is tudom minek írtam mindezt le. Időpazarlás. Kurvajó.

Családunk büszkesége

2011-11-29T21:27:00.004+01:00

A jóslat beteljesedett. Október 29-én hajnali fél hatkor megtörtént a csoda. Megkezdte földi pályafutását egy újabb földlakó. Kisfiúnk, 3260 grammal és 49 centivel jött világra. És megtöltötte az életünket szeretettel és boldogsággal.
Azóta a napjaink csak körülötte forognak. Illetve nem teljesen így van. Nem csak a napjaink, hanem az éjszakáink is. Hozzáidomultunk az ő ritmusához, a napjaink ugyanúgy 3 órás időközökből állnak, akárcsak neki.
Örök élmény marad a szülés, a pillanat, amikor megpillantottam, és amikor először hallottam a hangját, először tarthattam a kezemben. Olyan biztos kézzel nyúltam hozzá, mintha világéletemben csak ezt csináltam volna. Pedig féltem és félek a mai napig is, hogy nehogy valamit rosszul csináljak és az neki rossz legyen, de már kialakultak a kis közös dolgaink. Amikor beletúr a szakállamba, amikor mosolyog az arcom láttán, amikor megnyugszik a kezemben és amikor hirtelen abbamarad a sírás fürdés után, ha a mellkasához hajolva érzi a meleg leheletem.
Eltelt egy hónap, és minden nap egyre több érdeklődéssel figyeli a világot, felismeri a hangokat, az arcokat, tetszenek neki az élénk színű tárgyak, hallatja a hangját és nő, egyre csak nő.
A kezdetektől nagyon ügyes kis manó volt, már az anya pocijában is pontosan azt tette, amit elvártak tőle, és mindenben próbál a követelményeknek megfelelni. A napok ritmikusan telnek a társaságában, szinte követni sem lehet a fejlődését.
Amit nem csak mi (akik talán elfogultak vagyunk), hanem mindenki elsőre megjegyez, hogy csodaszép kisfiú, nagyon ügyes és okos kis cukibogár.
Büszke vagyok a kis Gergőnkre, az anyucijára és magamra is. Kívánom magunknak, hogy továbbra se szűköldködjünk boldog percekben, meghitt pillanatokban, szeretetben és közösen szerzett élményekben.

Lélektöredék

2011-10-01T19:30:00.004+02:00

Minden nap megszűnik valami, amiért küzdesz, de nem minden nap születik valami, amiről újra álmodozhatsz.

A falevelek lassan hullanak a porba. Teljes pompájukban válnak le az életet biztosító faágról. Halálos szaltóval pörögnek a véget jelentő föld felé, hagyva, hogy a szél messze elragadja őket. Nekik az a pár másodperc maga a teljes szabadság. Amikor minden eltűnik, amikor semmi sem számít. És ahogy egyre közelednek és a becsapódás már elkerülhetetlen, az utolsó másodpercben meghalnak. Mikor földet érnek már csak élettelen levelek, akár a több száz elterült holttest.
Az emberi lélek egy levelektől roskadó fa. A levelei ezernyi álmot, célt, gondolatot, kimondott és kimondatlan szót, vágyat rejtenek magukba. A fa rügyezik, virágba borul, lombját hullatja vagy kifagyott ágakkal mered a semmibe.
A faágról levált, leszakadt, letépett levelek helyére nem nő új. Mint ahogy a vaktában elhangzó szó, át nem gondolt tett, a megszületett gondolat vagy érzés helye is örökre nyomot hagy az emberen. Ráhullanak az újabb levelek, elfedik, eltemetik, de a vastag réteg alatt mindig ott lapulnak.
A fa mindaddig táplálja, óvja és elengedi a leveleket, amíg már egy sem marad. Akkor üresen, megkopasztva lassan kiszárad és végül elporlad, utolsó leheletével beterítve az elszáradt leveleket.

Biológiailag úgy vagyunk beprogramozva, hogy addig türjünk,küzdjünk,higgyünk, amíg az utolsó reményszikra is ki nem alszik lelkünkben, az utolsó előtti levegővételbe kapaszkodva, hajthatatlanul és megállíthatatlanul várni a mentő osztagot.
Amikor nagyon levert vagyok, ha nem látom a kiútat, az újabb lehetőséget, ha úgy érzem, már fölösleges bármit is tennem, bármire is várnom, bármiben is bíznom, olyankor magamban elképzelem a halálom. Amint csendben és békében, egy szempillantás alatt a lélek-fa elhullatja az utolsó leveleit, majd önmagát felemésztve finom porszemcsékkel betakarja a halott álmokat, gondolatokat, szavakat és tetteket. Majd egy csodaszép domboldalon, egy magányos fa tövében, elfelejtve, súlyos kősírom alá zárva tovább szárnyalhatok egy újabb élet felé. Ahol újra boldog lehetek, reményekkel teli vághatok neki egy új világnak.

Az álmodozás csak önmagunk becsapása, egy új reményszikra. Egy újabb esély, amikor elhitethetjük magunkkal, hogy a boldogság végtelen, a szerelem örök és a fiatalság maradandó. Örökre becsapom magam. Hajszolok egy eszmét, ami sosem volt és sosem lesz az enyém. És bár mindig előre tudom a végkifejletet, nem adom fel. Küzdök a végsőkig, tűröm, hogy mindig az arcomba köpjenek és mielőtt beléphetnék, elzárják előlem az útat. Reménykedem, hogy majd egyszer beengednek, vagy megtalálom a kulcsot a lábtörlő alatt. Ha nem most, akkor majd egy következő életemben. Hiszen egyszer csak más lesz, nem lehet mindig ugyanúgy.

Álmok

2011-09-17T21:30:00.004+02:00

Mostanában egyre inkább érzem azt, hogy egy rossz rémálomba csöppentem, és egyre csak várom, hogy felébredjek, és véget érjen. Mint egy durva "Tévedések vígjátéka" paródia. Ahol nincs kiút, egyre mélyebben húz le a mélybe valami, és az ellenállás sem vezet sehova, sőt, még jobban belegabalyodom.
Mindketten már erőtlenül védekezünk, egyre csak sodródva, távolodva egymástól. Mi tagadás, sok mindenen keresztül mentünk, tapasztaltunk, küzdöttünk, osztoztunk, terveztünk és hittünk. Talán túl sok is volt ez egy kapcsolatnak. Tudom, hogy szeretjük egymást, különben már rég nem lennénk együtt. Tudom, hogy félünk, hogy elveszítjük egymást. És azzal is tisztában vagyok, hogy mindketten csak boldogok szeretnénk lenni, de makacsok, önérzetesek és sokszor buták is vagyunk.
Mikor megismerkedtünk, egy ígéretet tettem. Azt ígértem, hogy vigyázni fogok rá, és nem fogok neki fájdalmat okozni. És tényleg hittem is benne, hogy képes vagyok rá. De nem így történt. És igen, tudom, hogy sok mindent másképp csinálhattam volna, és talán most más volna a helyzet. A múlton változtatni nem lehet, de megpróbálni jobbá tenni a jelent, azt lehet. Ettől alakul másképp majd a jövő.
Sokszor az az érzésem, hogy két különböző dimenzióban vagyunk, és nem is halljuk egymást. Mióta kisbabánkat hordozza a szíve alatt, próbáltam még megértőbb, türelmesebb lenni. Munka közben is csak arra gondolok, vajon most mit csinálhatnak, jól vannak-e, ha megszólal a telefon, a szívem egyből a torkomban dobog, attól tartva, hogy valami baj van. Ugyanakkor izgatottság fog el, hogy talán rohannom kell, mert a baba útban van.
Egyre többször álmodom azt, hogy a kis fiúnk már megszületett. És azt is, hogy én nem vagyok mellette. És minden reggel, mikor felébredek, megnyugszom, hogy csak álom volt. Már nem tudom elképzelni az életem kettejük nélkül. Amikor csak belegondolok, elszorul a torkom, és teljesen letargikus állapotba kerülök. Szeretem őket. A párom azért, mert mellettem van, támogat és türelmes velem, a babát, mert kettőnk szerelmének gyümölcse, és mert übercuki.

Tudom, hogy az álmok nem tartanak örökké. Egyszer majd véget érnek. Egyszer majd felébredek...

Helyzet

2011-09-17T16:26:00.002+02:00

Gyakran előre meg lehet jósolni dolgokat egy mozdulatból, egy szóból vagy egy pillantásból. Mint ahogy az is világos, mint a nap, hogy augusztus végével vége a nyárnak, rövidebbek a nappalok, korán lemegy a nap és később kel fel újra, hidegebbre fordul az idő, és közeledik a Pic(i)Úr születése.
Ezt már az a tény is jelzi, hogy egyre inkább készülünk a babázós időszakra. Hétvégén a gyerekszobát festettük ki, saját kezűleg festettünk mintákat a falra, és bár még egy rész hátravan, egyre inkább a végleges formáját kapja a két helység. A mi szobánkban is lassan eltűnnek a dobozok, a dolgok a helyükre kerülnek.
A meló mellett otthon rendezkedünk, még közösen, mert anyuci is bírja pocakkal. A papírmunka még hátravan, kicsit tartok tőle, hogy lesz pár üres kör, mire kézhez kapjuk az apasági nyilatkozatot, meg társait. De hiszek a csodákban.
Az agyam folyton anyuci és a baba körül forog, a teendők és a kivitelezés összehangolásán. De nagyon élvezem. Jó gondoskodni arról, akit szeretsz. És bizony, most már a kis családom a dobogós, anyuci és a kis csávó is. Megszavaztuk a nevet is, közös megegyezés során Gergő lesz a kisfiúnk. Persze felkészítettek, hogy legyen tartalékban egy lány nevünk is, de én továbbra is szilárd meggyőződéssel tudom, hogy a kis pocaklakó fütyis. Illetve annyira már nem is pici, hiszen már a 33-ik hét küszöbén cirka 2 kiló és 41 centi, irányba fordult és aktív. Anyuci a legjobb tanú erre. Szegény csak tűri a bordamasszázst, hólyagtaposást és ide-oda ficánkolást.
Nemsokára már nem csak az üres kiságy fogad majd, hanem a kis csillagszemű trónörökös is. És az őt világra segítő anyuci is.

(A terhesség követése napról napra arra is jó volt, hogy tudatosuljon bennem, milyen áldozatot is hoz egy édesanya, már akkor is, amikor még meg sem születtünk.)

Balatoni nyár

2011-07-26T17:03:00.004+02:00

Hetek, sőt, már hónapok óta terveztük, és egy pillanat alatt eltelt. De az érzés és az emlékek nem múlnak el egyhamar.
Régebben nem értettem mi olyan nagy szám, ha valaki megy a Balatonra nyaralni. Most már tudom. Ott egy teljesen más világ van. Az a kimondhatatlan kék víz, a hófehér vitorlások a távolban, a kakaós palacsinta, a napsütés, a homokos part...
De ezt mindenképp meg kell tapasztalni. Elmondani, leírni, elmesélni nem lehet. Nincs is értelme. A "Balaton" az egy fogalom.
A nyaralásra visszatérve, nem csak a Balaton, a napozás volt egész végig, voltunk a hévízi tófürdőben is, esőben fürödtünk a tóban, voltunk Keszthelyen is, a kehidakustányi élményfürdőben, de együtt főzőcskéztünk, sétáltunk, esőt és szivárványt néztünk. És együtt voltunk, ami a legfontosabb. A baba is élvezte, sokat mozgott, és nagyot nőtt.
Hétfőtől újra visszaállt a mókuskerék, járok dolgozóba, meg megyünk vizsgálatokra, ma is voltunk terhesgondozáson, a héten megyünk még védőnőhöz és ultrahangra is, újra kapunk fényképet a kis pocaklakóról. Mindketten már nagyon várjuk. És már a 26-ik hétbe léptünk. Már nincs sok és majd jöhet a babázás. Izgulok picit, hogy kitartóan és nagy szeretettel apukáskodjak, de azt hiszem, minden rendben lesz.

Elmélkedés

2011-07-15T19:20:00.003+02:00

Vannak helyzetek, amikor csak tehetetlenül bámulod, ahogy az életed az egyik percről a másikra fejre áll. Amikor egyszerre veszíted el az álmaid, a terveid, a szerelmed,a jövőd. Mint amikor homokba markolsz, de a homokszemek utat törnek a rések között, és a végén pár szem marad a tenyered rejtekében.
Mindenki fél valamitől. Én is. Attól, hogy egyedül maradok. Egyedül az életemmel, távol az álmaimtól, attól, aki a világot jelenti, a szerelemtől, a fiamtól. Bár valószínűleg az élet ettől sodorna tovább, egy ürességgel teli, fájdalom-rágta, jégszívű valakit. Valakit, aki nem én vagyok. És nem is akarok azzá válni. A jelenlegi életem akarom.

Vannak helyzetek, amikor csak reménykedünk. Mert a remény hal meg utoljára. És amíg a szerelem él, addig remény is van.

A nagy igazságok egyike

2011-07-07T08:53:00.003+02:00

„Te tudod, hogy mire való a szerelem?- Én talán azt mondanám arra: amire a hegymászás. Irdatlan küzdelem följutni, és borzongatóan jó odafönt lenni, annyira, hogy elakad a lélegzeted, reszketsz, szárnyalsz, kapaszkodsz és megölelnéd az egész világot, és félelmetesen magad vagy. Azután, ha lejutottál épségben, ámulva nézed, hogy hol jártál. És mindig arra gondolsz attól kezdve, milyen szédítő volt odafönn, és hogy csak ezért az érzésért érdemes élni. De annak az érzésnek semmi köze nem volt a boldogsághoz. Mert az idelent van, ahol nincsenek magasságok és mélységek, minden karnyújtásnyira. A magad ura vagy, könnyű léptekkel jársz, és nem hiányzik semmi. Minden megvan és tudod, hogy meglesz holnap is. Arra való a szerelem, hogy megismerd a mélység, a magasság és a kivételesség kábulatát. "

A szerelem az élet része. Az élet pedig eléggé bonyolult. Úgy gondolom, hogy maga az élet sem működik másképpen, az elvek nem változnak, és az ember poklokon, mennyországokon, gyönyörön, boldogságon, fájdalmon keresztülmegy, és ha mindent 'megízlel", értékelni tudja a legapróbb örömöt is. Így sosem lesz unalmas az élet, nem?

Baba-anya-apa

2011-06-23T07:21:00.004+02:00

Hatalmas bulit rendezett tegnap este (éjfél körül) odabent a kölyök, csak úgy dübörgött anyuci hasfala. És amint odatapasztottam a fülem, hogy behallgassak, egyből ott termett és tapadt az arcomhoz a másik oldalról. És szabályszerűen, ha megérzi, hogy odateszem a kezem, az arcom, vagy csak közel vagyok hozzá, odajön arra az oldalra, és szinte bújik. Nagyon cuki.
Ma lesz 5 hónapos, 20 hetes, ha nagyon pontosak akarunk lenni. Bár még ez sem elég pontos, mert utoljára a 18-ik hét körül már a 19-ik hét méretét állapították meg a szakik. Valószínűleg ő is gyúr, hogy minél előbb élőben is hozzánk bújhasson.
Állítólag most már lehet, sőt kell is hozzá beszélni, hogy szokja a hangunkat. Hétvégére beterveztünk neki egy meseolvasást. És amikor csak lehetőségünk lesz rá, majd beszélünk hozzá. eddig sem hanyagoltuk el ezt a felét sem a dolognak, sőt gyakran intézünk hozzá kérdést. És hogy tudja, neki szól, finoman megbökdösi anyuci a hasát. A beszéden kívül majd valószínűleg megpróbálkozunk a zenével is. Majd valami nyugis, relaxáló dallamot hallgattatunk vele. Majd tuti jelzi, hogy tetszik neki vagy sem. És állítólag később felismeri a kedvenc dallamát.
Nagyon aranyos már most a kis apróság, hát még ha majd élőben extracukiskodik... Hjaj, már nagyon várunk, kismanó!

Életátalakítás

2011-06-21T13:18:00.006+02:00

Az elmúlt félév eszeveszett pörgése lelassulni látszik, bár lehet ez csak a vihar előtti csend jelzőlámpája. Most kicsit megállapodott, és nyugodtabb tempót diktál. Dolgozgatok, hol 10 órát, hol 8-at, hol csak 4-et. Lassacskán kialakul az életterünk is, gyűlnek a bútorok, fogy a hely, nő a telepakolt dobozok száma. De a közös vízió lassan életre kel, a megállapodásnak megfelelően minden szép lassan a helyére kerül. Készülünk a nyaralásra is, mindketten nagyon várjuk. Vagy mindhárman?
Kis pocaklakónk egyre élénkebben jelzi a jelenlétét, izeg-mozog a pocakban, ha odateszem a kezem, akkor odajön, és érzem a bőr alatt, ha átteszem máshova a kezem, akkor úgyszintén. Lehet majd kézmozdulattal irányítható baba lesz. Félretéve a viccet, nagyon kis cuki, és már nagyon várjuk, hogy élőben is tiszteletét tegye. Még pár hónap, de az idő, mint tudjuk nem ácsorog egy helyben, a héten belépünk az ötödik hónapba. Hétvégén kiságyakat és baba cuccokat is néztünk, sőt megkapta élete első kis ruhácskáját, zöld csíkos, és cuki teknős díszeleg a csöppnyi anyagon. Természetesen továbbra is kitartok amellett, hogy kisfiú lesz, sőt az orvos is (bár nem száz százalékosan), de hasonlót jósolt a hasi ultrahang alapján.
Úgy érzem az életem egy meghatározott mederben folydogál. Néha (gyakran) inkább morajlik, vagy zubog, de a lényeg, hogy egy adott irányba. Ez egyébként cseppet sem baj, sőt, örülök neki. Mert ez az életem, a jelenem. És együtt éljük meg. Kettesben. Pár hónapja már hármasban.
Iránytű nélkül, de magabiztos cseppekben folynak a napok. És egy nap majd előbújik a színfalak mögül a kis bűvész.

És végrehajtja a világ legnehezebb trükkjét. Megszületik.

Kérdés

2011-06-08T13:28:00.003+02:00

Miért nem lehet egyszer megértőnek lenni? Miért lehet másnak mindent, nekem semmit? Elég dühítő. De ez már költői kérdés marad.

Na meg a heppiend

2011-06-08T11:47:00.008+02:00

Azt hiszem már régóta nem adtam magamról hírt. Időm sem volt és kedvem sem írogatni. Pedig sok minden történt azóta, nagyon sok minden. És csak gyűjtögettem csokorba szedve mindet, és vártam a megfelelő alkalmat, hogy elmondhassam. Talán most jött el az a pillanat.
Két éve az életem csupa bizonytalanság. Még akkor is, amikor azt hiszem már nem. Már jó ideje úgy élek, mintha révbe ért volna az életem. Együtt a párommal, kisbabánkra várva.
Közös életünk küszöbén, túl a "nagy hírünk van: kisbabánk lesz" szindróma nagy részén, a lakhely átalakítás kezdetén-közepén, még mindig nem mondhatom azt, hogy akkor ez most tuti így is marad. Pedig nagyjából minden adott a boldogsághoz. Már csak maga a tény, hogy apa leszek, tök jó. Ezen felül új munkahelyem van már több, mint egy hónapja, szüleim és a rokonok, közeli barátok oda s vissza vannak a hírtől. Számítottam rá, hogy változni fognak dolgok, és el is fogadtam, sőt teljesen átálltam a "családapa leszek" projektre, de mégis sokszor azzal szembesülök, hogy talán minderről lemaradok. Mert közben meg a viszony eléggé labilis köztünk, talán csak a hirtelen jött szülő-feladatok, vagy az összebútorozás, de szeretném, ha ez most már biztos pont lenne az életemben. Ha ezután együtt tervezhetnénk, boldogok lennénk és mint a mesében, boldogan éltek, míg meg nem haltak befejezéssel.

Ezt szeretném. Álmodozni. Vele. És tervezni. Együtt élni. Babából embert nevelni. Szeretni. És szeretve lenni. Na meg a heppiend.

Életjel

2011-03-07T10:37:00.006+01:00

Élek. Azért ezzel kezdtem, hogy mindenkit megynugtassak. Magam is. Élek. Már több mint másfél éve Budapesten. És végre sikerült a hivatalos formában is budapestivé válnom. Nem kis utánajárás, hathatós segítség és sorbanállás kellett a végeredményhez, de az expedíció sikerrel járt.
Lassan már két hónapja dolgozom rendezvényszervezőként. Érdekes egy munkakör. És azért tetszik, mert néha az az érzésem, mintha mi töltenénk be a szorgos kis angyalok szerepét. A kliens elmondja a kívánságát, és mi meg megvalósítjuk. Varázsolunk. Rengeteg háttérmunkával, sok türelemmel és kitartással megkapja azt, ami addig csak gondolatban létezett. Mintha a mindennapok mikulásai volnánk.
Kis párommal is habzsoljuk az együttélés örömeit. Próbáluunk kulturálodni és szocializálódni, elfogadni és megérteni. És szeretni.
Közben szép lassan a tavasz is ránk köszönt. Azt hiszem, ideje volna vennem már egy tavaszi kabátot. És elpakolni szép lassan a bőrönd mélyére a vastag holnikat. Na nem sietem el, még beállhat egy tartós hóhullám is.
Úgy érzem, az életem egy jól előkészített kerékvágásban halad. És élek.

Akadályokat kerülgetve, lassú tüzön, pörgő orsóként, szerelemben, napsütésben, hóban, szélben. Én élek.

Hangzavar

2011-02-21T13:18:00.003+01:00

"Úgy zuhant rám most a csend
Hangzavar van, csak a szívem néma bent
Nincs mit mondanom vagy inkább nincs kinek
Ezért nem mondom el, senkinek"

(Caramel)

A száálingózó hópelyheket figyelem. Elnézem, ahogy minden egyes pehely lassú nyugodtsággal engedi, hogy a végtelen elnyelje, magához szívja, odapréselje a sáros földhöz.
Közben az életemen agyalok. Keresem az összefüggést, a jeleket, a hibát. Az okot. A boldogság receptjét. Gyógyírt a sebeimre. Bíztatást a félelmeimre.

Mert bizonytalan vagyok. Félek. Félek, hogy elveszítem. És félek, hogy nem tudom elképzelni nélküle a holnapom...

Valentin nap

2011-02-14T12:10:00.009+01:00

Egy nap, ami csak a szerelmeseké. Amikor kötöttségek, gátlások és szabályok nélkül kifejezhetik és szerelmük tudtára adhatják, hogy mi rejtőzik szívük legmélyén.
A szerelmesek napját megelőzi a lázas készülődés, vagy inkább agyalás. Mivel ajándékozzam meg? Mi méltó arra, hogy szerelmem teljes egészében kifejezze? Ha már megvan az ötlet, akkor még a neheze hátra van. Meg kell találni, valóra kell váltani az elképzelést.
Idén valami teljesen újat akartam, valami kifejezőt, romantikusat és nagyvonalút. Egy olyan ünneplést, mint a filmekben. Elegáns éttermet, virágcsokrot, ajándékot. És mosolyt, boldogságot, szerelmes pillantásokat.
Egy varázslatos estét, egy méltó helyszínt és szerelmi vallomásokat. És Őt. Velem. Mellettem.

Szeretlek, Lollicsom! Nem csak ma, mindig. És szétfeszít, csordultig betölt és egyre csak nő bennem ez az érzés.

Veszekedés

2011-02-14T11:56:00.004+01:00

Sosem voltam az a veszekedős, verekedős gyerek. Próbáltam mindig szép szavakkal elsimítani a nézeteltéréseket. Mostanában viszont egyre inkább teret hódítanak a csípős megjegyzések, a durva szavak, és már nem tűröm, és nem hallgatom el, ha úgy érzem, nekem is van beleszólásom az eseményekbe.
De sajnsos a szavakkal sokszor mélyebb sebeket ejthetünk, mint tettekkel vagy tágyakkal. Egy perc alatt csatatérré változtathatjuk a kis zugot, a meghitt környezetben pedig csak szóródnak az epés megjegyzések, a bántó kijelentések. És bár tudom/tudjuk, hogy felét csak haragból vágjuk a másikhoz, mégis hangosan elenegedjük a megjegyzést.
És akkor beáll a mosolyszünet, a csend, a sebek gyógyítása. És ki tudja mikor lesz újra felhőtlen jó hangulat köztünk?
Sokszor veszekszünk, bár világéletemben utáltam veszekedni, mert ismerem magam, és tudom, hogy mérgemben sok olyan dolgot is kimondok, amit utána megbánok. És a veszekedés után mindig azt érzem, hogy félek. Félek, hogy túl durva dolgokat mondtam, vagy túl megbántottam őt. És mi van, ha többé már nem akar hallani egy szót sem részemről? Ilyenkor mindig csak csendben maradok, és búslakodom. És legtöbbször az álom sem segít. Reggel ugyanolyan lelkiállapotban ébredek. És csak reménykedem, hogy a nap végére feloldódik a feszültség, a harag, a neheztelés.

Anya

2011-02-14T11:38:00.004+01:00

Mitől jó anya egy édesanya? Honnan tudja mikor mit kell tenni? Milyen módon érzi, ha gyerekének el kell engednie a kezét? Hogy fejlődik ki a sokadik érzéke, hogy megérzi, mikor mi történik a gyerekével?
A minap egy levelet kaptam anyától. Nem mindennapi levél volt, egy szokásos e-mail a mindennapokról. Egy anyai szív hangjai voltak.
Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy olvastam a sorokat. Ahogy leírta, hogy bocsánatot kér, ha valaha megbántott, vagy nem adott meg mindent, amit egy anya adhat a fiának. Kért, hogy ne nehezteljek rá, ha néha úgy éreztem, kihasznált. És elmondta, mennyire hiányzom neki. Mennyire szeret. És támogat bármiben.
Jól esett mindezt olvasni, de szomorú voltam, amint elképzeltem, hogy könnyes szemmel mindezt leírta. És még most is, amikor ezt a bejegyzést írom, most is előttem vannak a szavai, és ismét legördül a könycsepp az arcomon. Köszönöm, anya. Én is szeretlek!

Ismétlődés

2011-02-09T21:52:00.005+01:00

Az ablakon bámultam ki. Öt perce vártam, hogy elinduljon velem a villamos. A nap lemenőben volt, az ablaküveg tükrözve adta vissza az arcmásom. Gondolataimba merülve észre sem vettem, amikor a Duna fölött átsiklottunk. Csak a megállóban eszméltem fel kis időre. Megszokásból mutattam fel a bérletem, sétáltam ki a metróhoz, a biztonsági sávot jelző csíkon egyensúlyoztam, és teljesen máshol járt az eszem.
Felidéztem az elmúlt hónapok eseményeit, válaszokat kerestem a kérdésekre. A folyamatosan felmerülő gondokra. Nehéz dolog az élet. Nem könnyű megállnom a helyem az élet minden területén. De reggelente újra nekivágok egy új napnak, reménykedve és mosollyal az arcomon. Történnek apró kis dolgok napi szinten, jó és rossz pillanatok, szerelem és veszekedés, szomorúság és boldogság, büszkeség és felháborodás. Ezek az élet apró darabkái.

Élem az életem. Próbálom a lehető legjobban. Pozitívan. Színesen. Fáradhatatlanul.

Ritmus

2011-02-02T12:33:00.006+01:00

Újból elszaladt az idő. Rohamosan fogy, egyik nap követi a másikat. De pörög az élet. Minden nap történik valami, minden nap egy újabb feladat, ami megoldásra vár. Ha nem a munkahelyen, akkor útközben, ha nem útközben, akkor meg otthon. Belekóstoltam a munkámba alaposan, megtanultam gyorsan lépni, pillanatok alatt rájönni a megoldásra, teljesíteni a kérést, véghezvinni a projektet. És ismét rá kellett jönnöm, hogy a nagymamámnak igaza volt, mikor azt mondta, hogy sosem tudhatom, mikor kell majd felhasználnom a tudásom, ezért jó, ha minél több dologhoz értek. Néha emlékezetből, máskor egy kis segítséggel, de minden alkalommal sikerrel jártam. És még nagyon sok mindent meg kell tanulnom. Már csak azért is, mert sosem tudhatom, mikor fogom hasznát venni.
Kialakult a többé-kevésbé stabil napirendem, a tennivalók, a kötelességek és a szieszta is. Hozzászoktam újra a korán keléshez, a tömegközlekedés velejáróihoz, a Főnök természetéhez és az időhöz is. Mert idő kell mindenre. És idő kell a számomra fontos személyekre is. A családomnak címzett e-mailek megírására, a Kedvesemmel együtt töltött időre, a barátokra, és persze önmagamra is.
Igyekszem az életem minden területén helytállni, jól cselekedni és helyes döntéseket hozni. És tartani a ritmust. Az életemmel.

Hófehér világ

2011-02-02T12:10:00.005+01:00

Imádom a hóesést. Órákig el tudnám nézegetni. Minden egyes hópelyhet a kitárt tenyerem fele irányítanék, és hagynám, hogy csordultig megtöltse. Varászaltos a hófehér utcákon, tereken átsétálni a nagy fehér pelyhek között, figyelni, ahogy megállás nélkül csak omlik az égből, fennakad a kabátodon, a sáladon. De azt hiszem a legszebb a sötétben rácsodálkozni a milliónyi kis alakzatra. Az utcai lámpák fényénél meg-megállni, és csak nézni. Ezért szeretem a telet. A hóért. Na meg persze a karácsonyi időszaknak is nagy szerep jut benne.
Mikor talpig beterít a hó, a hűvös pelyhek mint megannyi kis védőpajzs ülnek a kabátodon, olyan nyugodt légkört teremt. Megynugtat és egyben boldoggá tesz. Mintha minden gondomat befedné a hóréteg, mintha semmi sem számítana, csak maga az érzés. És a látvány.
Ilyenkor kicsirt minden más. Újszerű. Tiszta. Varázslatos.

Telik az idő

2011-01-16T17:10:00.005+01:00

Iszonyat gyorsan telnek a napok. Az új munkahely is tetszik. A főnök bácsival kettecskén vagyunk a negyedik emeleti irodában. Egy-két projektbe bele is fogtunk, és még hátra van egy-kettő, ami még várat magára. Saját magamnak kell igazából kitapasztalnom, hogy működnek a dolgok, mert az előző kolléganő nem tartott felvilágosítást, így kísérletezem és próbálom ellesni a fogásokat. De így tanulom meg biztosan és jól végezni a dolgom.
Nem könnyű. Csütörtökön is túlóráztam. Egy ajánlatot kellett összeállítanunk, és a munkaidő kissé elcsúszott. De sikerült összeállítani életem első ajánlatát. Szerdán megyek az első rendezvényre. Talán kicsit túl gyorsan is történik minden, nincs időm megállni végiggondolni. Csak csinálom.
A pörgés mellett a kedvesemnek is szüksége van rám. És az utóbbi időben kicsit a kapcsolatunk rovására ment a közéleti pörgés. De kell kis idő, amíg megtalálom az egyensúlyt. Mert ez a cél. Hogy mindenki megkapja a maga részét, és ne legyen panasz. Ezúton is bocsánat, hogy nem foglalkoztam veled annyit, amennyit megérdemelnél, de ígérem majd valahogy bepótolom. Szeretlek, Lollicsom!

És holnaptól újra indul a mandula. Egy újabb hétfő. Hiába, telik az idő.

Fejlemény

2011-01-06T13:32:00.005+01:00

Hihetetlen. De igaz. Ma visszaírtak az ügynökségtől, és hétfőtől kezdek. Kicsit izgulok. Túl gyorsan történt minden. Már hozzászoktam az álláskeresés eseménytelen heteihez, és most meg egy napot szántam rá, és szinte mindegyik helyről visszahívtak. És mindegyik melót tök szívesen csináltam volna. De erre vágytam.
Már az egyetem padjai közt ülve is vonzott a rendezvények világa. Pörgés, új emberek, új helyszínek, új feladatok. És most én is belecsöppenek ebbe a világba.
Érdemes volt kivárni. Nem volt könnyű. Ezután sem lesz az. De végre valamit felmutathatok. Amit saját magamnak köszönhetek.
Ezennel elkezdődik egy újabb szakasz az életemben. Hogy mi lesz, hogy alakul, nem tudom. De állok elébe. És hagyom, hogy minden jól alakuljon.

Folyamatok

2011-01-05T19:51:00.005+01:00

A mai nap újból meglepetéseket hozott. Reggel félkómásan kísértem le a párom az emeletről, de utána hiába bújtam vissza a paplan alá, az álom elkerült. Ami végül is nem olyan nagy baj. Így legalább hallottam az ébresztőt, és időben elkészültem és elindultam az interjúra. Minden forgatókönyv szerint haladt, mindaddig, amíg felszálltam a 4es villamosra. Persze, hogy hoztam a formám, és ellenkező irányba indult el velem a körutat átszelő gépezet. Egy kis időveszteség árán átpakoltam magam a jó vonalra. Az interjú simán ment, a döntésről holnap értesítenek.
Korán végeztem, így hát Erzsébetre szállíttattam magam, és találkoztunk. Naná, hogy Vele. Intéztük az intézni valókat, kis idő múltán külön-külön is. A telefonom legalább ötször csöngött, és munkaügyben hívtak. Jövő héten két pofavizitre vagyok hivatalos. Meglepő, hogy mikor nem görcsölök, minden simán megy. A taktikát elmentjük későbbre is. Talán még hasznát veszem.
És vonzom be a jót. De az egyensúly fenntartása végett néha a rosszat is. Újra pörög az élet, beindultak a fogaskerekek. Vagy inkább a mókuskerekek? Minden alakul szépen, mint a púpos gyermek. Lassan, de biztosan.

Kezdet és vég

2011-01-04T20:46:00.007+01:00

Véget ért az ünneplés. Üresek a poharak. A karácsonyfa is csak emlékeztetőül tornyosul díszes ágaival az ég felé. A hó is napok óta elkerüli a várost. Újra beköszöntöttek a szürke hétköznapok. És a szürkeség magával hozta a mindennapi apró-cseprő gondokat is. Újra álláskeresőben vagyok. Teljes gőzzel, újult erővel böngészem a hirdetéseket. A horoszkópom szerint ez az év sikeres lesz számomra. És mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy már két állásinterjú is kilátásban van. Holnap megyek pofavizitre egy rendezvényszervező céghez. Bizakodom.
Már szinte egy hete Vele lakom. Én melót keresek, ő sulizik. Az időnk nagy részében pedig közös dolgaink labirintusában kavargunk. Hozzá kell szokni egymás mindennapi apró szokásaihoz, de kifejezetten tetszik. Az ágyban kajálásnak, az esti filmezéseknek, a kedvenc sorozataink követésének, az együttalvásoknak mind megvan a sajátos hangulatuk. Két szoba jelentheti a világ egy kis részét, ahol csak a közös szabályok uralkodnak, nincsenek időkorlátok sem. Az élet hullámzik előre. Pénteken szalagavatózunk. Ő táncol, én nézem. Programon van a korcsolyázás is, múltkor is irtó jó volt. Akkor tanított meg igazából a jégen siklani, fogta a kezem és együtt köröztünk a WestEnd tetején.
Véget ért egy év is, és itt egy újabb. Akárcsak egy tiszta lap. Hogy idén mit viszünk véghez, az csak rajtunk áll. Én nem aggódom. A horoszkóp biztat.

Újabb lecke

2010-12-27T22:39:00.005+01:00

"Azért kaptad az életet, hogy alkoss, hogy örvendezz, és hogy ünnepelj. Amikor sírsz és keseregsz, amikor boldogtalannak érzed magad, egyedül vagy. Amikor viszont ünnepelsz, az egész természet veled ünnepel. Csak az ünneplésben találkozhatunk a legvégsővel, az örökkévalóval. Csak az ünneplésben léphetünk túl a születés és halál körforgásán."

Nem szoktam bemásolni idegen szöveget, de ez nagyon igaz és pont jókor akadtam rá. Valószínűtlenül furán alakultak az utóbbi napok. Csak értetlenül állok a szavak, gondolatok, és érzések kavalkádjában. De mindenképp segített átértékelni saját magam, az életem és a hozzám közelállókat, megtanított másképp hozzáállni a dolgokhoz és emberekhez. És talán ez volt a cél. Egy újabb lecke az élettől...

Édeskedves

2010-12-25T21:31:00.005+01:00

az egész egy kétfogással kezdődött..
...és egy mosollyal.

egy teázással folytatódott..
...és a Margitszigeten ismétlődött meg.

megcsókoltál...
...és elhagytad az esernyőmet.

majd számtalanszor a Duna partján kötöttünk ki..
...egymásba gabalyodva..
...vagy egy teaházban..
...és fülig szerelmesen.

szerettük egymást.. ?
..nem...
..imádtuk egymást.

hős voltál a Médiamárkt ügyfélszolgálatán..
..és aztán a szobámban is amikor megmentettél egy nagy gonosz berepülő bogártól...
...majd mégegytől.

vártunk egymásra..
.. órákig.. én, rád. :D

ettünk sokszor együtt..
..néha kajáldában..
..és sokszor itthon a szobámban..
...és megettünk többtonna csokit. :D

elmentünk Erdélybe..
bemutattad, akiket igazán szeretsz..
..és meséltél a múltadról..
..kirándultunk..
..és strandoltunk.

és mikor hazaértünk, simogattál..
..puszilgattál..
..és olvastam neked..
..mielőtt elaludtunk.. vagy.. ilyesmi. :D

csináltam Neked ebédet..
..és Te nekem vacsorát..
..miután megfürödtünk.

voltunk párszor bulizni..
..és végigjártunk számtalan utcát.

sírtunk..
..és nevettünk..
...Együtt.

álmodtunk nagyokat..
..és álmodtunk Kicsit. ( :( )

bántottunk és veszekedtünk..
..aztán kibékülve egy ölelésben forrtunk össze..
..mindig.

tavasz volt mikor megismerkedtünk..
..nyár lett mire megismertük egymást..
..de a nyár elmúlt...
..az ősz is..
...és már szinte túl vagyunk az első közös telünkön.

de ez a történet itt nem ér véget.

Ünnepváróban

2010-12-24T00:50:00.006+01:00

Az ünnepek előtti előkészületek napokig, sőt hetekig is eltarthatnak. Rengeteg takarítás, főzés, díszítés előzi meg a meghitt családi légkörben elköltött fogásokat. Hát én ma felrúgtam minden "szokást" azzal, hogy utolsó nap takarítottam. De egész délután pakoltam, ki a bőröndből, ki a szekrényből, aztán be a szekrénybe, könyvespolcot, íróasztalt átrámoltam. Ráfért. Csak kifárasztottam magam.
De majd a holnapi nap kárpótol talán valamelyest, mert lesz időm szép nyugodtan elvégezni az utolsó simításokat.
És holnap végre fény derül a titokra is. Hogy mi lapul a nagy doboz díszborítása alatt? A nagy gonddal elkészített ajándék. De vajon az én ajándékom is ennyire bizgeti az Ő fantáziáját? Vagy csak én várom ilyen gyermeki kíváncsisággal?
De ezektől eltekintve, jó volna újra visszahozni azt az estét, mikor gyertyafényben ajándékoztunk, és órák hosszat beszélgettünk. Időnap előtt ünnepeltünk. De a hangulat az nagyon is megvolt.
Holnap majd gyertyát gyújtok, és felidézem azt a hétfő estét. És majd így nyitom fel a kincset rejtő dobozt... Előre is köszönöm Neked. A meglepetést, a sok ajándékot, meg a hangulatot. És jó volna veled lenni...

Békés Karácsonyt kívánok ezúton is! Gyertyafényes, fenyőillatú, süteményízű Szentestét. (:

Nehéz

2010-12-23T13:16:00.003+01:00

Nehéz. Sosem volt könnyű, de nem tudom, mit tehetnék, hogy ez a patthelyzet megszünjön.
Azt mondta, bízik bennem. Azt mondta, megért. Azt mondta, ígérjem meg. Megígértem. És mégis. Mégis mindenbe belemagyaráz valamit. Aminek tulajdonképpen egy csepp köze sincsen az aktuális dolgokhoz. De ő jobban tudja. És ha ez megtörténik, akkor elvesztél. Mert nem tudod meggyőzni semmivel sem. Vesztett ügy.
Nehéz. Neki is. Tudom. És megértem. De ez már az én erőm is meghaladja. Nem tudom meggyőzni. Nem is akarom. Ha nem érzi, hogy csak ő kell, nem kell más, nem érdekel más, akkor ennél többet én nem tudok megtenni.
Nehéz. De lehetne könnyebb is. Ha kicsit bízna. Nem vakon, feltételek nélkül. Csak egy apró kis darabkát kellene felmutasson. Félt. De nem tudom mitől. Vagy kitől. Talán önmagától.
Nehéz. És így is marad. Én nem leszek soha olyan, mint akire neki van szüksége. Én ilyen vagyok. Azt hittem ez elég. Azt hittem ez jó.

Nehéz...

Gyémántszikra

2010-12-18T18:17:00.004+01:00

Kapcsolatunk dimbes-dombos tájain barangolva sokszor eltűnödöm azon, hol rontottam el? Mi volt az első hiba, ami megindította a lavinát? Nem hagy nyugodni a gondolat, mint egy visszatérő szellem, kísért.
Tudom, hogy én is követtem el sok hibát, de rengeteg "véletlenszerű" tényező közrejátszott. Túlságosan jól akartam csinálni, túlságosan védeni akartam Őt, az érzéseimet iránta, azt a gyémántszívet, ami csak Neki ragyog, fényt hozva a sötét éjszakába. Azt akartam, hogy jó legyen, és azt hittem, ez elég.
De most, visszanézve a kitaposott ösvényre, nem csak örömöt, boldogságot, vidám perceket látok, hanem könnyfolyamot, sóhajokat, hangos szívdobbanásokat. Pedig kezem a szívemre téve esküszöm, hogy soha nem akartam Őt megbántani. Nem akartam fájdalmat okozni, mégis sikerült. Holott megfogadtam magamnak, amikor megismertem, hogy óvni fogom, vigyázok majd Rá, boldoggá teszem, és élete legcsodálatosabb időszaka lesz az együtt töltött idő.
Sok mindenben különbözik a véleményünk, vannak dolgok, amiket én nem tartok annyira fontosnak, mint Ő. Kissé eltérő világ vagyunk, de furcsamód mégis megvannak a közös dolgaink, a két világ összekapcsolódik. Különleges. Mintha a gyémántot és a szikrát szeretnénk ötvözni.
Szeretem Őt. És remélem, azért nem csak rossz emlékei maradnak kettőnkről. Nem csak a csalódottság, a lemondás és a fájdalom jut majd eszébe, hanem a sok szép perc, a szavak, a pillanatok, az élmények is. Én rengeteget tanultam Tőle, rámutatott dolgokra, csodákra, elfeledett vagy soha nem ismert érzésekre, betekintést adott egy különc világba, a szíve rejtekeibe, titkos gondolatai mélyére.
Ha a zene szólhatna helyettem, talán ez volna a legmegfelelőbb...

Varászlat nélkül

2010-12-16T18:58:00.004+01:00

Nemrég volt december eleje, és máris a vége fele tartunk. A kirakatokban már mindenhol a Karácsonyt idéző díszek, akciók, ajándéktippek. És rohamosan közeledünk az év egyik legszebb részéhez.
Nálam az ideális szenteste úgy nézne ki, hogy párommal feldíszítenénk a lakást, égősorok, dekorációk mindenfele, egy tömött karácsonyfa teleaggatva csodaszép díszekkel, terített asztal, valami különleges kaja, kandallótűz, puha fotel, Sinatra, egy csésze forró csoki vagy egy bögre forralt bor. És kipihenve a főzés, takarítás, díszítés fáradalmait, az égők és díszek fényében, Sinatra bácsi hangjától kísérve, melyhez csendben pattogna a kandallótűz, várnánk a vendégeket...

Hát azt hiszem, idén sok minden elmarad a felsorolásból...

Visszaszámlálás

2010-12-16T16:28:00.005+01:00

Sorsdöntő napok következnek. Ma végre megtudtam a választ. Meghozták az ítéletet. Döntöttek felettem. Felettünk.
Amit biztosan tudok, hogy egy hét múlva ilyentájt a busz hazafele tart majd velem. Csak az nem mindegy, hogy minden csomagom velem együtt hazaköltözik, vagy csak Karácsonyra utazom haza egy táska kíséretében.
Bekövetkezett, amitől a legjobban tartottam. Amit valahol mélyen tudtam, és csak hasztalan hitegettem magam. Éreztem, hogy ez be fog következni előbb-utóbb. Tudtam, hogy ez a tél ismét változást hoz majd az életembe. Ismét bezárul egy ajtó, hogy majd találjak egy nyitott ablakot.
Már másfél éve küzdöm a napokkal, az elhatározással, másfél éve utazgatom két világ között. A múlt és a jelen között. A múltam Erdély, a jelenem Pest. De megtörténhet, hogy az idősíkok váltakoznak? Meg.
Az első hónapok kereséssel teltek el. Munkát kerestem, hogy meglegyen a havi betevő falatom, meg a fedél a fejem felett. És találtam egy állást, ami álmokat ígért, jövőt és biztos megélhetést. Bár tudtam mire megy ki a játék, mégis rászántam magam. Körülbelül egy pár hónapig sikerélmények sorozata bizonyította, hogy tévedek. De ez az év rácáfolt az összes bizonyítékra, és az egész csak egy rakat nyomorgás volt.
Éltem egyik hónapról a másikra, kerestem folyamatosan a munkát, de nem volt az igazi. És nyáron elhatároztam, hogy elmegyek hajóra dolgozni, vagy hazamegyek. És akkor találkoztam a Lillával. És minden tervem kukába dobtam. Szerelmes lettem. És bár kínlódtam tovább, úgy éreztem, hogy Ő kárpótol mindenért.
És őszre teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a munkának befellegzett. És tovább maradtam az ő kedvéért. És kerestem intenzívebben a munkát. És most ott tartunk, hogy az ígéretek, próbálkozások eredménytelenül a semmihez vezetnek. És ezzel együtt Őt is elveszítem.Hogy már nincs hol laknom, és nincs hol léteznem.
Illetve van. Egy feltétellel. Ha találok munkát 6 nap alatt. Amiből kettő hétvége. Eléggé valószínűtlen. Mert ha hosszú hónapok alatt nem sikerült, akkor mennyi az esély rá, hogy sikerülni fog pár nap alatt? Tudom, hogy vannak csodák. Most erre volna szükség.

Jégherceg

2010-12-16T16:10:00.003+01:00

Magas sziklaszirten, vakító hófehéren, sima falaival és felhőkarcoló tornyaival magasodik a kastély. Egy remekmű. Egyike lehetne a Világörökség kincseinek. De nem az.
Szabályos, kerek tornyai és gótikus ablakai különös világot idéznek. Falai, mint a tükrök, visszaverik a napfényt.
A kastély ura emberibb, de mégis hasonló a magányos sziklán tündöklő építményhez. Márvány sima arca semmilyen érzelmet nem tükröz. Okos szeme jéghidegen pillant a világba. Húsos ajka csendesen zárt. Termete nem túl magas, de izmos és ettől járása könnyed, rugalmas. Csendesen tölti mindennapjait, hangját csak ritkán hallani. De a legfurcsább, hogy szíve helyén jókora jégkristály trónol.
Ezért nincsen benne cseppnyi szeretet, vagy ehhez hasonlatos emberibb érzés. De nem is hiányzik az neki. Hiszen ami nincs, az nem is hiányozhat senkinek sem.
Nagy kővel a mellkasában, mosolytalanul, szemrebbenés nélkül él. A máról a holnapra.

Ilyen vagyok én. Legalábbis ilyennek lát a világ.

Hangulatosan

2010-12-02T17:11:00.004+01:00

Tegnap meglepődve néztem a naptárban, hogy már december elseje van. Én csak mára vártam. De hiszen akkor hétvégén jön a Mikulás. A Mikulás...

Kiskoromban a Miklós-nap nagy ünnepnek számított, családunk ugyanis két Miklóssal is büszkélkedik. És ami családunk egyik jellegzetessége, hogy szeretünk ünnepelni. Így hát legelső emlékeim a Mikulásról így vésődtek az emlékezetembe. Levelet írtam a titokzatos Télapónak, felsoroltam rengeteg dolgot, hogy mit szeretnék Tőle kapni. Aztán ezt követte a téli cipőm kifényezése, és ha már csillogott-villogott, akkor kikerült az ablakpárkányra. És minden évben megtelt. A rengeteg gyümölcs, a tömérdek csokicsoda, a cukorkák és bonbonok különféle változata alig fért el a két lábbeliben. És a Mikulás a család minden részénél hagyott csomagot mindenkinek.
Később már cinkostársakként anyuékkal ugyanezt elműveltük öcsémnél is, de ő elég hamar rájött a turpisságra, már az oviban. És az ajándékozás mellé minden évben nagy lakoma is társult, akárcsak minden egyes ünnep alkalmával.
A minap már láttam az idei Coca Cola reklámot is a tévében. Az utcákon sétálva esténként rengeteg Mikulás, kék-sárga-piros-zöld égők díszítik a házakat. Hétvégén leesett az első hó is, hóembert is építettünk belőle, és azóta beállt a hideg is, és az állandó havazás. Itt a tél. És közeledik a Karácsony is. A nagy kedvenc.

Az hogy ma december elseje van vagy másodika, lényegében nem változtat a tényen. Elkezdődött a tél, az adventi időszak, az ünnepi díszek és kiegészítők szezonja, az ünnep-sorozat. És nemsokára egy új év is kezdetét veszi. Ami az ünnepi hangulatot illeti, már azóta észrevettem magamon, mióta korán sötétedik. Szinte érzem a narancs, a fahéj, a fenyő és a forralt bor illatát. "Deszeretem" időszak van.

Önvád

2010-11-26T02:50:00.003+01:00

Hiszem és vallom, hogy minden okkal történik az életben. Talán elsőre még értelmetlennek, igazságtalannak érzed, ami veled történik. Fellázadsz a sors ellen. De idővel belenyugszol. És az idő múlásával te is meglátod az összefüggéseket. Szemmel látható lesz a tanulság. A kézzelfogható bizonyíték.
Bár tudom, akkor is igazságtalannak érzem. Fáj. Miért kell ennek így lennie? Miért lesz egyre rosszabb? Mikor lesz már vége? Mikor lesz jobb?
Világéletemben fájt az igazságtalanság. És tehetetlen vagyok. Csak csendben szenvedek. És látom az Ő szemében is. A kérdéseket, a fájdalmat, a lemondást, a beletörődést.
Az igazság az, hogy belefáradtam. Mindenbe. Abba, hogy mindig én legyek a jó fiú, a mindig csendben tűrő. Aki a fájdalmát lebirkózva vigasztal másokat is. Aki mosolyogva hallgatja a rágalmakat. És sosem mutatja, hogy szomorú.
Sosem tartottam magam tökéletesnek, és azzal is tisztában vagyok, hogy néha én is követek el hibákat. Meggondolatlanul cselekszem, hirtelen haragú vagyok, és nehezen mutatom ki az érzelmeim. De nem vagyok kőből. Nem vagyok érzéketlen fatuskó. Még ha annak látszom is. A látszat csal. Nem vagyok én rossz. Nem akarok én senkit sem bántani. Nem akarok én már semmit.
Jó volna elaludni. Mélyen. És álmodni. Hosszan. Nagyon hosszan. Mint a medve. Egészen tavaszig.

Szerelem

2010-11-26T01:40:00.003+01:00

Hogy alakul ki a szerelem két ember között? Mitől lesz pont Ő a párod? Miért látod annyira gyönyörűnek, ellenállhatatlannak, varázslatosnak már az első perctől? Mitől lobbansz lángra, ahányszor csak rád néz? Miért érzel szomorúságot, ha neki könnyes a szeme? Hányszor fogod meg a kezét minden ok nélkül, vagy öleled szorosan magadhoz? Perzselheti ajkaid a csókja, minden egyes alkalommal?
A párkapcsolatok mozgatórugója csodálatos szerkezet. Mennyi érzést, tapintást, mosolyt, gondolatot, pillantást, mozdulatot kell egybehangolnia. Mikor mosolyogj, mikor nevess, mikor nézz szerelmesen, mikor légy kacér, mikor öleld át, mikor csókold szenvedéllyel.
Egy igazi párkapcsolathoz igazi társ kell. Igazi érzelmek. És két ember. Aki szeresse a másikat szenvedéllyel, a hibáival együtt, átlépve a fájdalmakon, a sértettségen. Aki a pillanatnak éljen, élvezze azt minden tökéletességével. Csókoljon úgy, mintha a holnap nem létezne, öleljen szorosan, mintha utoljára ölelne meg, nézzen a szemedbe mélyen, mosolyogjon, nevessen tiszta szívéből, sírjon, amíg csak bír. És ne szalassza el elmondani a társának, hogy szereti, hogy fontos neki, hogy ne haragudjon.
A szerelem bolondság. Kiszámíthatatlan. Olykor könyörtelen. De mindig jó. És érjenek fájdalmak, keserűségek, veszteségek nap, mint nap, mindig van egy csepp jó is az egészben. Hisz mindig jön egy újabb holnap.

Értelmetlen ésszerűség

2010-11-22T00:46:00.005+01:00

Az emberek folyamatosan változnak. Minden percben. Azt olvastam valahol, hogy egy párbeszéd után már nem ugyanaz a két ember áll egymás mellett, mint a beszélgetés elkezdése előtt. Egy kapcsolatban is így működhetnek a dolgok.
A megismerkedéskor még ott van két ismeretlen. Csupán egy valami köti össze őket. A vágy. Hogy megismerjék, megszerezzék, megszeressék a másikat. És ahogy egyre jobban közelebb kerülnek egymáshoz, minél jobban kiismerik egymást, percről percre, napról napra változik mindkét fél.
Hiszen az ember társas lény. Szüksége van valakire, aki kiegészíti, kiteljesíti. Aki kedvéért akkor is tökéletes akar lenni, ha reggel felébred, ha munka után hazaér, ha beteg, ha rosszkedvű. Akinek lesi minden apró rezdülését, sóhaját, kívánságát. És akinek a megértése, szerelme, bizalma és közelsége nélkül üres az élete.
A szerelmes képes eltűrni a legnevetségesebb megjegyzéseket, a leglehetetlenebb kéréseket teljesíteni, a legnehezebb megpróbáltatásokat kiállni. Hallgatni, még akkor is, ha a másik választ vár. Hallgatni, hogy ne bántsa meg. Mosolyogni, hogy ne vegye el a kedvét, holott inkább üvöltene. Ölelni, ha vérig sértette is. Tűrni, még ha könnyebb volna is elmenekülni.
A szerelmes ember bolond ember. Néha vak, máskor süket, vagy csak nagyothalló, hirtelen betegeskedő, netán aluszékony, csendesebb az átlagosnál. Mert a szerelmes ember művész. Érti a dolgát. Vagy nem. Néha tapasztalatból, máskor megérzésből cselekszik, néha indulatosan, olykor hibázva, de kitartóan, szenvedélyesen és nagylelkűen munkálkodik.
A változás az élet része. Nélkülözhetetlen darabja. Olykor láthatatlan, értékelhetetlen, hiábavaló, máskor lélekemelő, boldogító, hasznos. Gyakran félünk tőle. De olyankor inkább az ismeretlentől tartunk. A változás egyenlő a továbblépéssel. A haladással. A fejlődéssel.
Minden lélegzetvétellel tovább élsz, minden vég egy kezdet. Minden egy megállíthatatlan körforgás. Mindig új, mindig más. Mint mikor szerelmes vagy. Olyankor nem érdekel az előző perc, csak szívod magadba a másik illatát, mosolyát, az egész valóját. És vele együtt változol.

Továbbléptek. Haladtok. Fejlődtök. Változtok.

Az öregedés ott kezdődik, ahol elfelejtesz gyereknek lenni.

2010-11-18T14:23:00.005+01:00

Mert gyereknek lenni jó. Felhőtlenül örvendhetsz minden percben, megkaphatsz mindent (na jó, mindent azért nem), amit csak akarsz, annyi édességet ehetsz, amennyi csak beléd fér (és nem kell aggódni a plusz kilók miatt), órákig nézheted a tévét, játszhatsz a barátaiddal, korán lefekhetsz és az sem baj, ha későn kelsz.
De az évek elszállnak fölöttünk, és egy napon azt vesszük észre, hogy felnőttek lettünk. Tele vagyunk határidőkkel, gondokkal, problémákkal, felelősek vagyunk nem csak önmagunkért, hanem a minket körülvevő világért is. Amit mindenki saját magának alkot meg élete során. Mindenki a saját társasága, lakása, munkahelye, ideje, életkörülménye, gondolatai, kinézete, érzései ura.
Már nem elég, ha elhúzódsz egy sötét sarokba, és mire onnan előbújsz, már minden megoldódik. A vállaidon ott marad a problémáid súlya, mindaddig, amíg megoldást nem találsz. Nem tehetsz ez ellen semmit. Vagyis de. Tűzz ki magad elé egy célt, és törekedj, hogy valóra váljon. Ne csak álmodozz róla, hanem tegyél is érte. Mutasd meg, hogy te sem vagy kevesebb, mint bárki más.
Nehéz néha szembenézni a valósággal. Mert vannak olyan napok, amikor elszaladnál, messze, amíg csak bírnál, ki a legmagasabb sziklára, sírnál megállíthatatlanul, üvöltenél, csapkodnál, zúznál. Tedd meg, ha azt gondolod, ez a jó. Majd rájössz, hogy nem. Mert nem elég.
Azt hiszed könnyebb feladni valamit, könnyebb eltűnni a semmibe. De előbb-utóbb, valamilyen formában újra szembesülnöd kell a hibáiddal. Mert a ciklus, amit elkezdtél egyszer, az nyitva marad, és befejezésre vár. Minden szó, minden gondolat, minden érzés ott van körülötted, és ott is marad.
Ha úgy érzed, hogy elhagy minden erőd, hogy céltalanul bolyongsz, állj meg. Ülj le és gondolkozz. Veszíts inkább két hetet az életedből, de találd meg az utad, vagy egész életedben vesztes leszel.

Mert gyereknek lenni jó. De ha a gyerekkor elmúlik, próbáld meg a felnőttek világában is megtalálni a helyed. És néha lehetsz még gyerek. Kis időre. És utána indulhat a banzáj. Újra.

Vallomás

2010-10-29T02:41:00.004+02:00

Szerelmes vagyok. Már lassan fél éve. Jobban, erősebben, mint bármikor. Voltam már párszor szerelmes életemben, tapasztaltam egyet s mást, de most ez teljesen más. Talán ez már nem csak egy szerelem. Talán ez maga a Szerelem.
Szeretem a nagy barna szemeit, ha mosolyog és a szemembe néz, amikor arra kér, hogy simogassam, öleljem, amikor a fülemet csókolgatja, amikor hozzám bújva alszik el, hogy szinte mindig kitalálja minden titkos gondolatom, anélkül, hogy kimondanám. És bár ő nem vallja be még magának sem, a szépsége is sokban közrejátszik abban, hogy nem tudok tőle sokáig távol lenni.
És imádom, amikor viccelődünk, ha táncolni tanít, és én szégyenlősen próbálom utánozni a lépéseket, élvezet vele sétálni a belvárosban, vagy a Duna-parton. Csodálom a kreativitásáért, és azért, hogy szinte minden kérdéshez hozzá tud szólni.
Szeretném, ha jobban hinne bennem, ha megnyugodna, ha jól érezné magát velem, ha boldoggá tehetném. Szeretem Őt, jobban, mint bárkit ezen a Földön.

Ezúton is köszönet mindenért, amit értem tettél, kicsi szerelmem. És köszönöm, hogy vagy nekem. Szeretlek! (L)

Csudapest

2010-10-27T04:14:00.004+02:00

Te ezerarcú város! Végtelen sugárutak, égig érő hidak, lélegzetelállító panorámák, nyüzsgés, pörgés, multikulturalitás, sokszínűség, építészeti remekek, Duna-part...
Azt olvastam egyszer, hogy Budapestet vagy imádod vagy gyűlölöd. Akad tősgyökeres lakós, aki örömmel cuccolna le a csendes vidéki kisvárosok egyikébe, találni álmodozó fiatalokat, kik szerencsét próbálnak a fővárosban, de nagy számban találkozhat az ember többé-kevésbé elégedett arcokkal is.
Már több mint egy éve, hogy Budapest az otthonom. Bevallom, szükségem volt időre, amíg hozzászoktam a hely forgatagához. Többször eltévedtem, rossz autóbuszjáratra szálltam fel, a metró rossz irányba indult velem, teljesen más kerületbe kerestem valamit, és elmélkedtem nemegyszer a Duna-parton is. Imádok csak úgy sétálgatni, céltalanul, felgyalogolni a Gellért-hegy kilátójához, és nézni a mozgó várost, vagy kisétálni a lezárt Margit-hídon a Nyulak szigetére, vagy a római parton leülni egy elhagyatott stégre, nézni a vizet, a kajakozókat, a hajókat. De a belváros is vonz, a korabeli épületek, a zsibongó terek, a szökőkutak, a parkok tömkelege.
Sok minden történt ezalatt a csaknem másfél év alatt. Felfedeztem egy ismeretlen metropoliszt, tömérdek tapasztalattal és tudással gazdagodtam, több tucat embert ismertem meg, szerelmes lettem, fejlődtem testileg-lelkileg, és megváltoztam. És tudom, százszázalékosan biztos vagyok benne, hogy ennek így kellett történnie. Minden egyes percnek.
Át kellett élnem jót és rosszat, a saját bőrömön kellett éreznem az élet ostorát, meg kellett ismernem önmagam és másokat is. Elkerülhetetlen volt, néha szükséges rossz, máskor fékezhetetlenül jó.
Jókor voltam jó helyen, és kellő időben találkoztam a megfelelő emberrel. Visszagondolva az egész eddigi életem ilyen ok-okozati összefüggéseken alapul.
Nagyvárosi gondokkal, egyre tapasztaltabb fejjel vágok neki a feladatoknak. Elbotlom sokszor, kudarcban nem szűkölködöm, de mindig felállok és továbbmegyek. Izgulok azért, hogy a holnap jobb legyen, hogy sikerélmény zuhanjon rám, nyakamba szakadjon a szerencse, na meg a bank.
És végezetül egy mindent kifejező zenés kiegészítés.

Dilemma

2010-10-18T14:16:00.005+02:00

Szomorú vagyok. Már jó ideje nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt én szeretném. Ha őszinte akarok lenni, sehogy sem alakulnak, csak egyre rosszabb minden.
Hiába indulok úgy neki a napnak, hogy ma minden megoldódik, pénzt keresek majd, lesz időm a legfontosabb személyre is, aki minden gondolatom mozgatója, valami vagy valaki biztos, hogy keresztülhúzza a terveim.
Tisztában vagyok azzal, hogy tőlem függ, hogy mit csinálok, és vállalom a felelősséget. Feladhattam volna már százszor, sőt, ezerszer is. De nem lehet mindig elszökni és felborítani mindent. Így csak csendben tűrök, szenvedek és megteszek minden tőlem telhetőt, hogy valahogy kimásszak ebből a pöcegödörből.
Belebetegedtem már a sok csalódásba, lemondásba, nélkülözésbe. Úgy érzem magam, mint egy fuldokló. Mikor azt hiszem, hogy végre a felszínre jutok, és emelném a karom, hogy a partra ússzak, jön egy újabb ár, ami újra lehúz a mélybe.
Mikor ki vagy szolgáltatva embereknek, körülményeknek, nem cselekedhetsz saját belátásod szerint. Vagy sodródsz az árral, abban reménykedve, hogy egyszer majd talán eléred a partot, vagy abbahagyod a kapálózást és feladod.
Ha tudnám mi a helyes megoldás, nem haboznék azt haladéktalanul megtenni. A folyamatos időhiány miatt nem tudok gyakorlatilag semmivel sem törődni. Legkevésbé saját magammal. Minden energiámat felemészti az a munkának nevezett kínlódás, a harc a megélhetésért. És a fennmaradó röpke kis idő az meg az övé. De ez nagyon kevés. Jóformán semmire sem elég. És mindig vannak konfliktushelyzetek, mert egyiket sem akarom veszni hagyni. A melót olyan szempontból igen, hogy gondolkodás nélkül váltanék, amint adódna egy lehetőség. De az meg nincsen, vagy csak én keresem rossz helyen.
Hasztalan csatát vívok az idővel, az emberekkel, önmagammal. És mindehhez jópofiznom is kell. Nem tudom mitévő legyek? Valaki segítene?

Változás (?)

2010-10-18T13:16:00.003+02:00

Sok mindenről álmodoztam már életem során. Kisgyerekként híres sztár, énekes vagy később színész szerettem volna lenni. Énekeltem is sokszor, általában csak önmagam szórakoztatására. Mostanában is eldúdolgatok, inkább magamban, legtöbbször, ha rossz kedvem van, vagy csak szomorú vagyok valamiért.
Később, már iskolás koromban író vagy tanár akartam lenni. Ebből a könyvírást még nem adtam fel teljesen.
Aztán volt egy időszak, amikor döntésképtelen voltam. Nem tudtam eldönteni, mit is szeretnék igazából. Majd rátaláltam a médiára. Évekig néztem a műsorvezetőket, irigykedtem, amiért ismertek, szépek és sikeresek. Bár tudom, ez nem minden.
Most újból azt éreztem sokáig, hogy nem tudom mit akarok, és mit is keresek itt.
De azt hiszem megtaláltam a választ. Ami, mint mindig, ott hevert az orrom előtt. Csak túl elfoglalt voltam észrevenni bármit is. Elkövettem számtalan hibát is, amiről mindig is tudtam, hogy helytelen dolog. Ez történik akkor, amikor az ember nem próbál biztos támpontokat felállítani az életében.
Éltem egyik napról a másikra, egyik konfliktushelyzetet követte egy újabb és nem találtam a kiutat. Szó szerint bele is betegedtem az egész szituációba. Pedig a legnagyobb vétkem az volt, hogy összekevertem a szezont a fazonnal. A magánéletem a munkámmal, és a nagy masszából egyiket sem tudtam kihalászni.
Mikor régebb a felnőttektől hallottam, hogy nem tudnak hazatérve sem csak az otthoniakkal foglalkozni, azt hittem, nem képesek rá, mert az nem lehet olyan nehéz dolog. Pedig az. Nagy erőfeszítésbe és összpontosításba kerül, hogy egyensúlyban legyen az életed. És még így sem sikerül mindig.
Azt szokták mondani, hogy az emberek nem változnak meg. Nép nyelven kutyából nem lesz szalonna. Az én véleményem az, hogy az embertől függ, hogy akar-e változtatni.
Nem könnyű, de nem is lehetetlen. Nagy akaraterővel és áldozatok révén elérhető.
Csak azt kell tudd, hogy érdemes-e. Érdemes. Hát akard.

Beszámoló

2010-10-12T02:57:00.007+02:00

Miért van az, hogy ha az emberfia jót akar, akkor az tuti balul sül el?

Alapjában véve egész jól kezdődött a napom. Reggel megébredtem az ébresztőórára, még kicsit hozzábújtam, még kicsit lustálkodtunk. Ráérősen elkészültünk, szép komótosan kisétáltunk a buszhoz, időben beért suliba, cuki üzenet érkezett a telefonomra. Jóval előbb odaértem Kökire, így még én vártam a buszra, aztán hazaérve húsz perc alatt elkészültem, és időben voltam, ami azért nagy szó. És beértem melóba. És bár mindig idegtépő, de most valahogy nem igazán érdekelt, és viszonylag hamar elvégeztem az irodai feladatokat. Térképpel a kezemben (mint mindig) átverekedtük magunkat a Lánchíd soha véget nem érő kocsisorán, Budán már ismerősen kanyarogtunk, bár a háziak nem fogadtak, de a benzinköltséget kiharcoltuk, belefért egy kávé is a nagy rohanásba, és a hideg ellenére még mindig nem érdekelt semmi. Mert egész nap az én kis macipókom járt a fejemben...

És az idő csak repült, és a megbeszélésnek csak nem akart vége szakadni. Végül annyira elhúzódott, hogy már kicsúsztam az időből, és nem találkoztunk. Pedig elterveztem, hogy este rázúdítom az aznap felgyülemlett nagy puszi meg ölelésadagom. És ehelyett csak a vágyak maradtak, és a bocsánatkérő szerelmes üzenet.

Hazafele csak javított a helyzeten, hogy ismét megszemlélhettem a gyorsforgalmin két kivasalt autóroncsot. És ezzel a jó napnak lőttek. Tudtam, hogy haragszik rám ismét. Nem is válaszolt egyik sms-re sem. És később újra összekaptunk, amikor végre beszélhettünk. Pedig még egy kis levelet is dobtam neki elektronikus postaládájába.

De megértem. Nekem ugyanúgy szarul végződött a napom. És szerelmesen, magamba roskadva vészeltem át azt a sok órát. Tudom, hogy ő is.

Ha nem akarnám ennyire jól csinálni, jobban működne? Nem tudom. Én a legjobbat akarom. Mert tudom, hogy nem ez vagyok én...

Eltaposott dallamok

2010-09-21T02:59:00.004+02:00

Talán velem van a hiba. Talán tényleg én rontok el mindent. Talán túlságosan jól akarom csinálni, ezért hiúsul meg minden tervem. Talán a szerelem nem nekem való. Talán nincs is szükségem rá.
Kisgyerek korom óta nézem éjszakánként a csillagokat. Olyankor parányi homokszemnek érzem magam. Csillagszemle közben szoktam elgondolkodni az élet nagy kérdésein. Kissrácként inkább a kívánságaim mondogattam magamban. Manapság már inkább válaszokra várva kémlelem a fénylő égboltot. Talán csak nehéz kérdéseket tettem fel. Várni fogok a válaszokra.
Örök álmodozó vagyok. És a végtelenségig képes vagyok reménykedni abban, hogy valami változni fog. Mint amikor nyári eső után megpillantod a szivárványt. Mindig azt hiszed, valami történni fog. Eltűnik. Mint amikor sírni kezdesz. Azt reméled, enyhül majd a fájdalmad. Pedig csak üres leszel belül.
Azt hiszem, sok mindent meg kell még tanulnom az életben. Minden tapasztalatot mélyen elraktározok magamban. Minden pillanatot. Minden érzést. Talán majd öregkoromban nem fogok unatkozni, mikor fellapozom az életem során felgyűjtött színes képeket.
Nem tudom, hova akarok kilyukadni. Nem tudom, miért kezdtem el egyáltalán írni. Talán az hittem, így könnyebb lesz. Fáj, hogy tehetetlen vagyok. Ha a világot nem is menthetem meg, de talán valaki világát jobbá tehetném. Talán...

Ez az örökös reménykedés.

Szerelmes nyárutó

2010-09-20T03:56:00.005+02:00

Elmúlt a nyár. Eltűnt a meleg. Napsugarak helyett esőcseppeket ont magából az ég.

Napok telnek el. Szürke némaságban. A szerelem jelenti az egyetlen fénysugarat. Minden nap. Talán enélkül egyhangú semmibe tömörülnének a napok, a hetek.

Egymás kezét fogjuk az élet tengerén,
Szeretlek!- mondja Ő. Majd mondom Én.
Lágy mosoly lesz úrrá könnyedén
Arcán, mely egyre közelebb, s Én
Csókra nyújtom szám. Ő az enyém.

(Megrohant az ihlet. xD)

Szikrazápor a szélben

2010-09-03T01:47:00.004+02:00

Mindent elvesztettem. Nem maradt más, csak a sok-sok álom. Újra céltalanul bolyongok, nem találom a helyem. Nem lelem semmiben sem a kedvem, nem érdekel már semmi. Azt hiszem feladom. Nem vagyok képes boldoggá tenni senkit. Talán ez a sorsom.
Kiskoromban mindig arról álmodtam, majd egyszer megtalálom az Igazit, nagy szerelem lesz, sok gyerek, csudajó apa leszek, és boldogok leszünk míg a világ s két nap. De úgy tűnik, hogy nem vagyok férj-anyag. Az álom megmarad, mint oly sok másik, hogy mi lesz vele, nem tudom.
Minden mesének egyszer vége. Talán ebben nincs happy end. Talán ez nem is mese. Vagy csak nem én vagyok a jó oldalon. Nem akartam fájdalmat, és mégis az lett belőle. Azt akartam, hogy boldog legyen, nem volt az. Elrontottam. Nem is egyszer. Ez egy újabb tanulság. A saját bőrömön. Talán egyszer majd elmesélem...

Szív kontra ész

2010-09-01T23:59:00.003+02:00

Mostanában egyre többször tűnődöm el azon, hogy mit is szeretnék az életemtől. Nem azt mondom, hogy céltalanul bolyongok, és nem találom a helyem, de néha ábrándozom, hogy lehetne-e másképp, hogy csinálhatnám-e jobban. Szeretnék végre felmutatni valamit, büszkélkedni valamivel, ami csak az enyém és az én érdemem. Jó volna gondtalanul élni, szerelmesen, színesen, élettel.
Nem vagyok az a típus, aki elüldögél a tévé előtt egy doboz sörrel a kezében napokig. Nekem különösen fontos azok társasága, akiket szeretek, akikkel jól érzem magam, akikhez tartozom valamilyen formában.
Nap mint nap tanulok új dolgokat, minden este elraktározom az aznap szerzett tanulságot. Ha csak egy gesztus, egy érdekes kép, egy mosoly, egy kedves szó, felfigyelek rá. Régen nem figyeltem fel ennyire a kis dolgokra, nem láttam meg a szépséget egy mezei virágban, egy felhő mögül előbukkanó teliholdban, egy szikrázó cigarettavégben, vagy egy szélfútta bokorban. Ma már ez is megmarad.
Néha öregnek érzem magam. Mintha túl sokat tudnék már, túl sokat tapasztaltam volna az élettől. Máskor meg túlontúl fiatalnak, éretlennek, tapasztalatlannak. Mert mindig vannak helyzetek, amikor rádöbbenek, hogy ilyesmivel még nem igazán volt dolgom. Na nem mintha nem vágnám ki magam mindenből, és nem találnám meg az ösvényt, de olykor megtorpanok.
Tudom, hogy minden vég egy kezdet. Mindig ciklikusan valaminek vége lesz, de kezdődik helyette valami más. De mi van akkor, ha nem akarom, hogy valaminek vége legyen? Ha szeretném, hogy tovább tartson? Talán ez egy újabb megoldásra váró kérdés.
Nem vagyok az a túlságosan ragaszkodó típus. De ha valami igazán hozzám közel áll, azt nehezen engedem el. Ilyen a szerelem is. Ez a szerelem. Mert nem tagadhatom le, hogy túl szerelmes vagyok. Hogy túl fontos nekem. Hogy nem akarom, hogy vége legyen. Szeretnék egy kiegyensúlyozott kapcsolatot, egy nőt, aki szeret és akit viszont szerethetek. Missziómnak tartom, hogy boldoggá tegyem, hogy a tenyeremen hordozzam, hogy kényeztessem, hogy csak Ő létezzen számomra. És most csak Ő létezik. Ő a kezdet és a vég, a jelen és jövő, a hajnal és az éjszaka, Ő a minden.
Az utóbbi időben valamiért semmi sem úgy alakult, ahogy előre terveztem. Valami mindig keresztbe tett. Talán ez csak egy mélypont. Vagy egy jel. Hogy változtatni kellene. Én alkalmazkodom. Amíg lehet. Amíg megtehetem. És képes vagyok megváltozni, megszelídülni, megnyílni. Érte megteszem. Nem szenvedtem még ennyit egy kapcsolatomért sem. Nem idegeskedtem, küzdöttem, éjszakáztam még senkiért sem ennyit. Nem próbáltam ennyire senkinek sem a kedvében járni. És tudom, hogy működőképes kapcsolat. Nem vagyok jós, de vannak megérzéseim, amik általában beigazolódnak.
Már az első pillanattól volt valami, nem tudom megmagyarázni, hogy mi, amitől tudtam, hogy Ő más. Másképp viselkedtem mellette, mindent meg akartam neki adni, szeretni akartam, ölelni hosszan, megcsókolni minden utcasarkon, világgá kürtölni, hogy szerelmes vagyok. És boldog. Hosszú idő után.
Régen sem ment akadály nélkül az, hogy megnyíljak valaki előtt, hogy feltárjam az érzéseim, hogy kimutassam a szeretetem. Talán féltem. Talán nem akartam csalódni. Talán most is ez volt. De miért csak volt? Miért nem folytatódik? Miért ez a vége?
Nem akarom újra az ürességet, ami belülről szétfeszít. Nem akarok újra egymagam lenni. Nem akarok szomorú lenni. Nem akarok mindent újrakezdeni. Nem akarok újra szeretni. Én ezt akarom. Tovább. Mert a mese vége nem ez. Nem lehet ez. Kell még lennie valaminek.

Összefoglalás

2010-08-17T03:13:00.003+02:00

Utoljára azzal zártam soraim, hogy elmegyek. Voltam nyaralni. Egy kicsit. Jó volt, nem túl eseménydús, de kikapcsolódásnak megteszi. Szép volt a környék, ahol laktunk, amolyan Szováta-feelinges. Sok fenyő, dimbes-dombos, emeletes nyaralók, sok ember, fürdőzés.
Megoldódni látszanak a problémák. Úgy is mondhatnám, hogy az utóbbi időben nagyon is jól alakul minden. Kicsim is megértőbb, szeretjük egymást, sokat vagyunk együtt, és minden alkalommal nagyon jó. És azt hiszem, a szülei is kezdenek elfogadni. És két nap múlva utazunk Erdélybe. Együtt. Nehéz út vezetett idáig, sokáig kilátástalan volt, homályos és bizonytalan. De minden jó, ha a vége jó. És ez a mostani helyzetre is ráhúzható.
Nem aggódom különösebben az erdélyi utunk miatt. A fő ok, amiért leutazunk, az Etkóék esküvője lesz. Fura lesz egy picit, hisz mindig is érdekes érzés látni a velem egykorúakat örök hűséget fogadva egymásnak. De lesz kaja, pia, sok tánc és ő is velem lesz. És azt hiszem, ennél többet nem is kívánhatnék. Mióta tervben volt, hogy velem jön, mindig reménykedtem, hogy ez így is lesz. És vicces, mert a szülei is tök könnyen elengedték velem, talán megbíznak bennem. És tudják, látják, hogy szeretem, és vigyázok rá.
Mert szeretem. Nagyon. És annyira boldoggá tesz, hogy őt is mosolyogni látom. Látni még a szemében is az örömöt, hogy velem lehet. Nagyon szerelmes vagyok. És érzem, hogy most minden jóra fog fordulni. És kitartunk egymás mellett. Elvégre ez a legnagyobb kihívás. És szeretjük egymást. Voltak nehéz pillanatok, nézeteltérések, de minden kapcsolatban vannak. Tudom, hogy figyelemre, megértésre és korlátlan mennyiségű szerelemre és törődésre van szüksége. Ahogy nekem is. És meg akarom ezt neki adni.
Fontos. Nem tudom elképzelni a mindennapjaim úgy, hogy ő ne legyen a részese. Kell. És most alkalom adódik, hogy nagyon sokat legyünk együtt. És remélem ez majd még jobban összekovácsol majd. Titokban arról álmodozom, mi mindent fogunk csinálni együtt az elkövetkező időkben. Beficcen egy-egy kép az őszi falevelek alatt sétáló önmagunkról, a karácsonyról, egy közös és sikeres szilveszterről, szülinapokról... Boldog percekről. Mert csak ilyesmit tervezek.
Megpróbálom megteremteni a megfelelő körülményeket. Hogy sokat lehessünk együtt, hogy ne érezze sosem egyedül magát. De az ő segítségére is szükségem van. Hogy kitartson mellettem, hogy szeressen, hogy mellettem álljon.
Talán kicsit sűrű és eléggé kusza lett ez a bejegyzés, de a lényeget elmondtam. És visszatértem. Nem tátongó ürességgel, hanem tele életkedvvel, szerelemmel, tervekkel, célokkal.

El

2010-08-02T04:37:00.003+02:00

Ma este már messze leszek. Nem túl messze. A határokon belül. Elszakadok mindentől, ami itt van. Pár napra. Feldolgozhatom az ürességet. Üdv újra. Ismered már a járást, nem kell körbevezesselek.
Talán végre rá kellene szánnom magam arra, hogy eldöntsem, mit is akarok az életemtől. Elindulni egy úton. És elérni a kitűzött célt. Átlépni mindenen és mindenkin. Ahogy mások is teszik. Velem is. Vagy inkább tették. De többé már nem.

Majd jelentkezem. Egyszer.

Mert...

2010-08-02T02:30:00.003+02:00

Mert most ez illik a hangulathoz és a pillanathoz. Nem fűzök hozzá semmit. Mindent elmond helyettem...

Ezer meg ezer éve, keresem az utam,
Néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akart,
Akinek engem küldött, akit nekem szánt az ég.

És ha megtaláltam?

Kapcsolat

2010-08-02T02:04:00.003+02:00

Az életembe léptél,
máról a holnap így lett más
Veled.
Értelmet nyert minden,
megköszönni mindezt hogy tudnám,
most Neked.

Elmegyek. Nem sok időre, pár napra csupán. De rossz itt hagyni azt, akit szeretsz. Aki a mindennél többet jelenti számodra. Bár... De nem, ebbe bele sem akarok gondolni. Sokszor elindulnék, nem tudom merre, elmennék, oda ahol senki sem ismer, és magányosan élnék... De nem tudom, nem akarom megtenni. Erősebb vagyok ennél. Ráadásul szeretem. Minden egyes csepp vérem, minden sejtem, minden pórusom, minden lélegzetvételem Őt akarja.
Problémák mindig vannak. És lesznek. De nem olyan vészesek. Csak szeretném végre, ha egyszer azt mondja, minden rendben van. Hogy szeret. Hogy jó velem. Mert mondja, de így is gondolja? Én is figyelemre, szeretetre vágyom, mint Ő. Vannak hibáim, de soha nem állítottam be úgy, hogy nincsenek.
Szeretném, ha minden jól menne. Mert szükségem van Rá. Mert fontos. Mert minden gondolatom körülötte forog. Jó Vele. De roppantul fáj, ha megbánt. Mint mikor azt mondja, hogy bánja, hogy valaha megismertük egymást.

Most erre mit mondjak? Ha nem jó velem, nem szeret, akkor... Nem tudom.

Csodaszerelem

2010-07-31T00:04:00.006+02:00

Meglátni és megszeretni a pillanat műve volt. Sokszor eszembe jut, ahogy belépett és kissé félénken nézett körbe, a szemével kereste a biztos pontot. Aztán megállapodott rajtam. És mikor kezet fogtunk, remegtem. Ami kissé szokatlan érzés, ilyen még nem volt.
És már az első találkozásunkkor megfogott Benne, hogy figyel rám. Mintha minden egyes szó önmagában is túl értékes volna. És azóta is folytatódik a csoda. Figyel rám, aggódik értem, törődik velem. És ezt nem tudom neki eléggé viszonozni, már ahogy én szeretném.
Csodát művel. Már csak azzal, hogy szeret. És én is szeretem. Bár a szerelem nem egyszerű, és néha fáj. De kárpótol érte a Vele töltött idő. Bár néha kevés. Túl kevés. De talán ha 24 órából 25-öt lennék Vele, az sem volna elég. Ez már szerelem. A javából.
Nehéz úgy a szemébe nézni, hogy tudom, megbántottam valamivel. És olyankor csak töröm a buksim, hogy mivel engesztelhetném ki, hogy mosolyogjon rám (amitől megörülök, úgy szeretem). Szeretem, mikor hosszasan néz, amikor magához húz, amikor szenvedéllyel csókol, amikor erősebben fogja a kezem, ha főz nekem. Figyelek ám az apró dolgokra is. Mert minden fontos, ami Vele kapcsolatos. Ő kihozza belőlem a jobbik felem. Megtanított, hogy figyeljek az emberekre, hozzam ki magamból a legjobbat, ne féljek szeretni. Jobbá tett.
Figyelni akarok Rá, boldoggá tenni, azt akarom, hogy újra fontosnak és értékesnek érezze magát. Hiszen az. Mint egy ritka gyöngyszem, amit féltve őriz az emberfia.

Szeretlek, Lolcsim! (L) Erősen. Nem. Még ennél is erősebben.

Lélekvándor

2010-07-30T00:51:00.004+02:00

Miért? Miért nem tudom boldoggá tenni? Elfeledtetni vele minden rosszat, amit csak átélt? Miért nem zárhatom be az én világomba, ahol biztonságban lehet, ahol szerethetem és ahol ő is viszont szerethet?

Nem akarok fájdalmat okozni, de mindig van valami, ami valamiért nem jó. És hiába próbálom jól csinálni, kiteszem a lelkem is, valami mindig bekavar. És ha neki fáj, nekem is fáj. És már ismerem annyira, hogy ha nem is mondja, de látom rajta, hogy fáj. A pillantása sok mindent elárul. Lehet, hogy én sem látok a mélyére, de tudom, mikor igazán örvend, és amikor csak a kedvemért teszi, mikor szomorú, mikor a múltban "jár"...

Szeretem a rigolyáival együtt. A fájdalmával, a múltjával együtt. Így találtam rá, és remélem velem kap valami pluszt, valami mást, valami újat... Valamit. Valami szeretni valót.

Döntés

2010-07-29T01:23:00.004+02:00

Végre, nagy nehezen megszületett a döntés. Amiről már olyan régóta álmodozom. Amit úgy szeretnék. És annyira boldoggá tett.
Jön. Velem. Erdélybe. És ez nekem nagyon sokat jelent. Több okból is. Megmutathatom Neki a szülővárosom, a családom, a múltam egy kis darabját. Másrészt Vele lehetek több, mint egy hetet éjjel-nappal. És ez nem lehet rossz dolog már alapjában sem.
Köszönöm, hogy bízol bennem, hogy szeretsz. És hogy eljössz velem. Annyira jó lesz, majd meglátod. Már alig várom.

Együtt utazom majd Veled. Nemsokára. De szeretlek! (L)

Köszönöm Neked

2010-07-29T01:00:00.004+02:00

Minden percben erősebben láncolsz magadhoz. Jobban éget a szerelem, perzsel a vágy, láthatatlan pókfonál köt össze egyre szorosabban. Annyira különbözőek vagyunk, és mégis annyi mindenben hasonlítunk. Kis dolgokban, talán másoknak jelentéktelen, de nekünk fontos.
Sosem elég belőled. De minden perc sokat számít, amit Veled tölthetek. Mindig több és több kell. Mint a vámpír, aki megérzi a vér ízét, és mint a drogra, rákattan. Kellesz.

Szerelmes vagyok. Beléd. És kimondhatatlanul jó Veled. Szeretlek, Lolcsim! (L)

Álomvár

2010-07-27T02:39:00.004+02:00

Az ember minden pillanatban álmokat sző. Vagyis gondolom, hogy azt teszi. Már magamból kiindulva. És várja, lesi a pillanatot, amikor beteljesül, valóra válik...

Én is álmodozom. Sokszor. És mikor már közel járok a célhoz, egy pillanat alatt szertefoszlik minden. És olyankor csak nézek nagyokat. És nem értem.

Mióta kiterveltem magamban, tök jó ötletnek tűnt. És tervezgettem. És a nehezén már túl voltam. És mégsem lesz belőle semmi. Azt hittem, szeret. Legalábbis annyira, hogy eljöjjön velem haza. És láttam rajta, hogy talán nem is bánná. De most konkrétan a semmiért lemondta. És ez fáj.

És mindezt miért? Mert egyszerűen nem érti meg, nem hiszi el, hogy rajta kívül nincsen senki. Mert kurvára féltékeny. Pedig ha tudná, hogy nincs kire... Eddig sem volt, és ezután sem lesz. De nem hallgat rám, nem hisz nekem. Pedig elmondtam, nem egyszer, nem kétszer, hogy nekem a többi lány nem jelent semmit, sem itt, sem máshol, se határon túl, se határon innen. Ő van nekem. Egyedül. Kitölti a szívem. Minek és hova más? Nem vagyok én Casanova, sem egy Don Juan...

Nem szeretem, ha igazságtalanul gyanúsítgatnak. Nem hogy nem flörtölök senkivel, de még beszélni is alig beszélek másokkal. Főleg csajokkal. És ha meg is teszem, akkor is csak emberként tekintek rájuk, és nem a nőt látom bennük.
Ha szerelmes vagyok, nem tud lekötni más. Rá koncentrálok, és nem másra. És ezt vagy megérti, vagy nem. Én nem fogom az ártatlanságom bizonygatni.

Talán hihetetlen, de igaz. Én csak téged szeretlek! (L)

Ami kell...

2010-07-26T00:21:00.003+02:00

Csak szeretetre van szükségem. Figyelemre. Odaadásra. Most azt hiszem, mindezt megkaptam. De nem akarom elveszíteni. Megőrjít már csak a tudat, hogy egy nap talán arra ébredek, megint egyedül vagyok. Egyedül. A nagyvilágban. Újra.

De most Ő vigyáz rám. Most is megmutatta. És tudom, hogy Rá számíthatok. Hogy Ő szeret. És kimondhatatlanul jó érzés tartozni valahová. Hozzá tartozni. Mellette ülni, aludni, filmezni...

Köszönöm, hogy vagy nekem, Lolcsim! (L) Szeretlek!

Mert ez így jó...

2010-07-26T00:00:00.003+02:00

Még kába vagyok az eseményektől. Még érzem, ahogy hozzám simul. Ahogy megcsókol. Sokat voltam Vele. És nagyon jó volt.

Aranyos volt, ahogy ott vacogott velem a Duna parton. Szeretem, ahogy gondoskodik rólam. Vigyáz rám. Jó volt Vele aludni, hozzábújni. Ölelni. Csókolni. A fülébe suttogni. Mosolyogni. Csak Rá.

Szeretem. Jobban. Sokkal jobban. Szerelmes vagyok. De nagyon erősen. Kell. Ő. És csak Ő. Senki más. Rég nem éreztem senkivel sem ilyen jól magam, mint Vele.

Szeretem, ha szeret. Ha törődik, foglalkozik velem. És szeretem, amikor hosszasan néz. És köszönöm, hogy az enyém. És maradjon is az. Mert ez így jó. Mert ez nem véletlen.

...

2010-07-13T04:19:00.002+02:00

A szerelem erőszakkal nem működik. Én nem akarom, hogy minden áron velem legyél. Ha nem jó, hát hagyj el. Nem akarok fájdalmat, nem akarok semmit. Azt hittem ezúttal más lesz. Azt hittem, jó lesz. Különlegesnek éreztem magam Veled. Értékesnek. De talán kifakultam. Vagy csak megszoktad a ragyogást.

Nem akarok többet szomorúságot látni a szemedben. Sem könnyeket. Sem lemondást. Élj. Élvezz ki minden pillanatot. Légy boldog. Ha már velem nem lehetsz az...

...

Csak TE meg ÉN

2010-07-08T00:24:00.006+02:00

Szeretlek. Téged. Nagyon. Talán sok mindent nem tudok még, és sok tapasztalatom nincs, de azt tudom, érzem, amikor szerelmes vagyok. És most ezt érzem.
Ha szomorú vagyok, elég ha rám mosolyogsz, és máris elfeledek mindent. Ha boldog vagyok, akkor meg csak Veled lennék, nem számít hol, nem számít semmi. Csak te meg én vagyunk.
Sokszor elképzelem, ahogy egy nyári estén, egymást átölelve, a csillagokat nézegetjük, beszélgetünk, tervezgetünk, és nevetünk. Sokat.
Máskor meg azon álmodozom, hogy együtt kirándulunk valami egzotikus helyen, és együtt nézzük a napfelkeltét, a naplementét...
Ha távol vagy tőlem, ábrándozom, hogy milyen is mikor látlak. Nem akarlak elveszíteni. Túl jó Veled. És kérlek, hidd el: csak Téged szeretlek. Csak te vagy nekem. Nem kell nekem más. Mert senki sem olyan, mint Te. És nekem Rád van szükségem.

Nem változtam. Ugyanaz vagyok, mint mikor megismertél. Talán változtam, hiszen állandó változás az életünk, de a mag ugyanaz. Csak a csomagolás más.

Szeretlek. És ne feledd. Csak Te meg Én.

Sablonok

2010-07-06T00:08:00.003+02:00

Általánosítások. Sztereotípiák. Sémák. Hasonlatok.

Nem értem sokszor. Már annyira kellene hogy ismerjen, hogy tudja, nem lehet általánosítani velem kapcsolatban. Biztos van olyan dolog, ami tipikus pasis, de annyira nem lehet egy kalap alá venni a sok többi hímmel.
Nem hiszi el sokszor, ha azt mondom, hogy semmire nem gondoltam, nincs rossz kedvem igazán. Nincs rossz kedvem, csak egyszerűen elbambulok, kiüresedik a fejem, és olyankor Ő mindig azt kérdi, mi a baj.
Nem hiszi, hogy nem vagyok az a nagy csajozós típus sem. Hűséges vagyok, ezt neki is elmondtam sokszor. Én ha szeretek valakit, akkor nem érdekel más nő.

Csak Ő van, csak Ő kell. Őt szeretem. De higgyen nekem. Kérem...

Psszt

2010-06-29T00:48:00.004+02:00

Nem tudom szavakká formálni. Nem tudom elég érthetően és teljes mondatokban megfogalmazni. De talán nem is kell. Talán elég, ha mi tudjuk. Ha mi ott voltunk.
Egymásnak.

Szeretlek, Lolcsim. (L)

Szívcsere

2010-06-21T03:31:00.003+02:00

Ha az ember szerelmes, mindent színesben lát. Csak Őt látja, csak Ő a fontos, csak Róla szól minden. És ez így van rendjén. Egy olyan nemes érzelemnél, mint a szerelem, nincs helyes vagy kitaposott ösvény.
Szerelmes vagyok. Nem kicsit. Nagyon. És Ő is. Az utóbbi két nap volt eddigi kapcsolatunk egyik legcsodálatosabb része. Éjjel a városban. Szabadon. Nevetve. Összeölelkezve. Csókolózva. Voltak olyan percek, amikor teljesen elfeledkeztem arról, hogy utcán vagyunk, annyira elragadott a vágy, az érzelem, a csók varázsa... gondolkodni sincs időd.
Szeretem Őt. Nagyon. És próbálok teljesíteni. Bizonyítani. Kimutatni még jobban az érzelmeim. Még jobban.

Talán már nem kell sok, és nem bírok magammal. Szomjazom Rá, és ezt a szomjat nem lehet kielégíteni pár csókkal és öleléssel. Bár mindig kiszáll minden gondolta a fejemből, csak Ő létezik, meg Én.

Csak egy kis helyiség hiányzik. Kettőnk számára.

Limuzinparty :D:D

2010-06-21T03:25:00.002+02:00

Világéletemben csak álmodoztam arról, hogy majd egyszer limuzinba ülök. És áhitattal néztem, mikor fel-feltűnt egy-egy nagyautó az utakon.
És most sikerült. Limuzinban ültünk, körülbelül huszan, piáltunk, buliztunk. Eszméletlen jó volt.

Nem hiába mondják, hogy az álmok valóra válnak. Egy álmom már sikerült.

Balatonon

2010-06-21T03:15:00.003+02:00

Először életemben. De biztos nem utoljára. Meglátni és megszeretni olyan volt, mint mikor először látod a szivárványt. Érdekes, titokzatos és hívogató.
Órákig el tudnám nézni a határtalan vizet, a messzi távolban, ködbe burkolózó partot, a vitorlásokat...
És Tihany. Hát az is nagyon tetszett. A régi kőépületek, a vadszőlővel befutott sörözők, az apátság magaslatából a Balaton látványa, a turistacsalogató utcák, virágok...
Megszerettem. És remélem legközelebb nem melóval egybekötve látogatom majd meg a Balatont. Hanem elmerülök majd a furcsán kékeszöld vizében.

...

2010-06-16T02:19:00.004+02:00

Akarom. Őt. És hogy ez az egész köztünk működjön. De nem akarok a tűzzel játszani. Mert tudom mi lesz a vége. És akármikor bekövetkezhet.

Én nem ilyen vagyok. Jobb vagyok ennél. Sok minden felgyűlt és nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. De nem tudok változtatni rajta. Már megtörtént.
Mindig ez van. Ha túlságosan törekszem arra, hogy mindenki elégedett legyen, mindenkinek jó legyen, akkor nekem tuti nem lesz az, és mindig lesz, ami nem úgy sül el, ahogy be volt tervezve.

Nem akarlak bántani többet. Szeretlek. De azt hiszem ez már nem elég. Az ígéretek is hiábavalóak. És a bocsánatkérés is elfakult. Elvesztem a forgatagban...

Őszintén

2010-06-16T00:45:00.003+02:00

Nem akartam ezt így. Igazából most sem akarom. De el kell mondanom. Még egyszer. Mert feszít belülről. Fáj.

Szeretem Őt. Nagyon. És akarom. Akarom, hogy mellettem legyen, hogy Vele lehessek, hogy szerethessem, hogy Ő jelentse a világom. Most is az. Ő a fő ok, amiért most visszajöttem. Amiért eddig is maradtam Pesten.
Régóta fontolom, hogy feladom. Nem megy egyedül úgy, ahogy szeretném. És eljutottam már arra a pontra, hogy már terveztem, hogy fizetés után hazamegyek. És akkor találkoztam Vele. És a hamvadó hamuban Ő volt a szikra. Amitől újra füstölögni, majd lángolni kezdtem. Újra hittem. És akartam, hogy sikerüljön. Akartam maradni. És akarok is. Első perctől elvarázsolt. Más szemszögből mutatta a világot. És tetszett. Tetszik most is. Sorsszerű volt a találkozásunk is. Most már tudom az okot, amiért mindig közbejött valami, és mindig halogattam a hazautazást. Ő az ok. Rá vártam.
Nem akarok dobálózni a nagy szavakkal, de azt hiszem benne megvan az, amire nekem szükségem van. Kiegészít. Különbözik sok mindenben és mégis annyira hasonlít. Nem tudom megmagyarázni. Mintha már ismerném nagyon régóta. De mindig tud újat mutatni. És jól esik, annyi idő után, annyi csalódás után, hogy Vele jól érzem magam. Elrepül az idő, lényegtelen minden, csak Ő létezik. És mindent betölt.
Akarom Őt. Minden egyes porcikámmal. Kívánom, mint nőt, szeretem, mint társat és kedvelem, mint barátot.
Tudom, hogy Neki is szüksége van rám. Vagy valakire, aki támogatja, szereti, értékeli. És aki Vele van, amikor szüksége van rá. Én is ezt szeretném. Hogy sose érezze magát egyedül, mindig tudja, hogy rám számíthat, bármi történjék, hogy szeretem, kimondhatatlanul szeretem, tisztelem, értékelem.
De vannak dolgok, amiket azt hiszem, nem ért meg velem kapcsolatban. Én csak saját magamra számíthatok, bármi történjék is. A szüleimre annál kevésbé, már csak a távolság miatt is, de tudom, hogy ők sincsenek abban a helyzetben, hogy rögtön cselekedhessenek. A barátokra, ismerősökre sem, mert mindenkinek megvan a maga problémája, de tudom, hogy ők segítenek, amennyiben tudnak. Egyedül vagyok. Én kell kiharcoljam magamnak a megélhetésem. Szeretnék önálló lenni, albérletbe lakni, de ehhez pénzre van szükség. És egyelőre a munkahelyem olyan, hogy nem biztosítja ezt.
Feketén-fehéren az a gond, hogy ha nem csinálom a dolgom, akkor nem lesz pénzem. Ha nem lesz pénzem, akkor nem tudok itt maradni. És akkor haza kell mennem. Ezért küzdök, ezért dolgozom estig, koptatom a cipőm, megyek házalni, lefárasztom magam.
És ennek az az eredménye, hogy nem tudok Vele lenni annyi időt, amennyit szeretnék, és amennyit igényelne, és sokszor olyan dolgok jönnek közbe, hogy nem tudom betartani a szavam, még ha akarnám sem.
Ezt szeretném csak, ha megértené. Hogy ahhoz, hogy itt lehessek Vele, ahhoz nekem ezt csinálnom kell. És azt szeretném, ha Ő is elégedett lenne, és nekem sem kellene azon törnöm a fejem, hogy naponta 5OO Ft-ot költhetek vagy 75O-et?
Nem tudom mi a megoldás. Egyet tudok. Más munkahely után kellene néznem. De az nem megy olyan könnyen. Én akarom. Akarom, hogy összejöjjön, hogy itt maradhassak. Érte. Főleg Érte. Próbálok alkalmazkodni. Megtalálni a helyes utat. De egyedül nem megy. Csak annyit kérek, hogy ezt értse meg, és tudja, hogy nem szándékosan nem töltöm vele a nap 24 óráját, hanem, mert a pénzért harcolok.

Nem akarom bántani. Megígértem Neki. De így mindig adódnak konfliktusok, mert alig találkozunk, ha találkozunk, sokszor mindketten feszültek vagyunk. Annyira szeretem. És nem akarom, hogy emiatt elveszítsem. Tudom, hogy vele együtt a remény is elveszne. Az nem fájna annyira, mintha Ő elhagyna.

Biztos egy nagy zagyvaság lett az egészből. És nem tudtam elmagyarázni, amit akartam. Fáj. Mert érzem, hogy távolodik. És azt nem akarom. Csak jobban magamhoz szorítani... és el nem engedni. Soha.

Mert ez most passzol ide.

Újra úton

2010-06-14T15:31:00.006+02:00

Mint egy vándor. Pár havonta felcsomagolok, és elhatározom, hogy hazajövök pár napra. Érdekes. Néha van kedvem, néha nincs. Az erdélyi dolgok a régi életemre emlékeztetnek, a barátok, ismerősök, rokonok mind mind ide kötnek. A pesti pörgés meg az új életvitelem. Ott meg az új barátságok, az új szerelem, Ő láncol a határon túlra.

Nem rossz így utazgatni. Csak minden alkalommal nehéz eljönni. Nem számít melyik oldalon indulok útnak... Mindkét helyen várnak rám. Egyik oldalon a család és barátok, a másik oldalon Ő (a szerelmem) és a barátok...

Letelt. A várakozásnak vége. Ma indulok. És holnap újra magamhoz ölelhetem Őt. És nemcsak...

Nyár

2010-06-12T13:11:00.008+02:00

A hosszan tartó esőzések után beköszöntött a rendkívül forró, száraz és égető meleg. Az utcán egyre kevesebb a járókelő, aki teheti elutazik, a strandok, vizek közelében tartózkodik, vagy csak elbújik a lakások, kocsmák hűvösében.

Jó zenét hallgatok, focit nézek apuval, vöröboroskólát kortyolgatok, és Rá gondolok. Ha Ő itt lenne, akkor minden tökéletes volna. De egyszer majd eljön annak is az ideje. Nem akarom siettetni a dolgokat. Minden kialakul majd szépen lassan...

De hiányzik. Nagyon. És szeretem. Jobban és jobban...

Kint változatlanul meleg van, kevés embert látni az utcán, és még mindig hiányzik...

Meglepetés

2010-06-10T19:06:00.006+02:00

Mosolygott. Behunyt szemmel várta, mi történik majd vele. A kezébe helyeztem az üres ajándékos zacsit, és a nyakára tettem a láncot.

Meglepődött, mikor kimentem a konyhába, és arra kértem, hogy csukja be a szemeit, és nyújtsa ki a kezét. Tartotta a markát, és ki-kilesett a szempillái alól. De rászóltam, hogy nem ér lesni. És akkor megfordult, és a láncot a nyakára tettem. Tapogatta a medált, mosolygott, és azt kérdezte, ezt mire fel kapja. Én meg mondom: "Boldog szülinapot! (előre is)

Szeretem, ha mosolyt csalhatok az emberek, a szeretteim, a hozzám közel állók arcára. Ha boldogok. Ha nem az éppen aktuális gondjaikra gondolnak. Ha megtanulnak élni.

(:

2010-06-10T17:45:00.003+02:00

Ma jó napom volt. Nem siettem el a felkelést. Reggelit készítettem öcsémnek és jómagamnak. Különösen finom lett a tojásrántottám (valószínűleg a titka a sok sajt és a fűszer, meg természetesen a hagyma volt). Egy kis sziesztázás után nekifogtam ebédet főzni, közben filmet néztem.
Mára tervben volt egy ékszerész, egy iroda meg egy séta. Mamával egybekötöttük az ékszerészt a sétával, és hazafele még az irodát is útba ejtettük. Hátra van még a meglepi, amikor átadjuk anyunak a szülinapi ajándékát.
Az összpontosítással és a figyelemmel akadt egy kis gond, mert minduntalan elkalandoztak a gondolataim. Hogy merre? Nem nehéz kitalálni. Ő volt a gondolataim középpontja, Ő jutott eszembe sütés-főzés közben, mikor rendet raktam a házban, mikor sétáltunk nagyival a főtéren...

Nem tudok nem Rá gondolni. Nagyon hiányzik, és várom már, hogy újra Mellette lehessek. Mert az jó. Mert megnyugtat. Mert felhevít. Mert boldoggá tesz. Mert szeretem.

Hiányzol

2010-06-09T19:50:00.004+02:00

Már negyedik napja vagyok távol Tőle. Nem hallom a hangját, nem látom a csodaszép barna szemeit, amit annyira imádok, nem mosolyog rám azzal az elbűvölő ajakmozdulatával, nem érzem az illatát, nem húz magához, nem ölel, nem csókol...

Hiányzik. Nagyon. De azzal nyugtatom magam, nap mint nap, hogy már nincsen sok, és kibírom, és ha ott leszek újra mellettem, elfeledteti ezt a pár nap kiesést. Jó vele. Nem tudom elégszer elmondani. Nem számít, mit csinálunk, merre megyünk, milyen az idő, mindig jól érzem magam, és sosem akarom, hogy vége legyen, de egyszer mindig haza kell menni...

Szeretlek. Nem akarok nagy szavakkal dobálózni. De a nagyon nagyon nagyon az enyhe kifejezés. Szeretlek teljes szívemből, minden egyes testrészemmel, minden pórusommal, sejtemmel, atomommal... És Te engem? :D:D

Szeretlek, Lolcsim (L)

Fifike

2010-06-08T14:36:00.003+02:00

Megmérgezték.
Egy hétig szenvedett.
A dokibácsi sem tudta már helyrehozni.
Nem tudom elhinni, hogy valaki képes végezni egy kis állatkölyökkel, csak mert zavarja.
Ma reggel meghalt.

Nyugodj békében!

Évforduló (:

2010-06-08T13:51:00.004+02:00

Az első. Visszagondolva az elmúlt hetekre, napokra, csak azt veszem észre, hogy boldog vagyok. Jó ideje nem éreztem így. Boldog voltam eddig is, de valami hiányzott. És tudtam is, hogy mi. Az, hogy valaki törődjön velem, valakinek fontos legyek, szeressen, érdekelje, mi van velem... És ugyanez igaz fordítva is. Hiányzott az, hogy nincs egy különleges személy az életemben, akiről gondoskodhatok, akit szerethetek, akivel eltölthetem az időm, akire figyelhetek...

És most megtaláltam Őt. Találkozásunk is érdekes volt, az eddigiektől teljesen eltérő. Ha úgy vesszük, szinte képtelenség. De mindennek van egy oka. Csak meg kell találni az összefüggéseket. Én megtaláltam. Tudom, hogy Őt meg kellett ismernem. És azt is tudom, hogy miért. Mert Ő tényleg különleges. Tetszett már az első perctől, hogy nem szeret beleolvadni a környezetébe. A gondolkodásmódja, a meglátásai, a tettei mind mind arra engednek következtetni, hogy Ő nem egy mindennapi lány. És így nem is csodálom, hogy teljesen és visszavonhatatlanul beleszerettem.

Köszönöm Neki, amiért újra reményt adott, hogy újra meglágyította a szívem, hogy vigyáz rám, hogy fontos vagyok neki. Nem tudom szavakkal leírni, mit jelent Ő nekem. Amúgy is ellopta már a legszebb szavakat, amivel kifejezhettem volna, hogy nagyon szeretem Őt. Megállítja az időt, elfeledteti velem minden gondomat, ha megcsókol, elszédülök, ha ölel, azt szeretném, sose hagyja abba...

A szívem fölött már nem rendelkezem. Most már az Ő kezében van. És tudom, hogy vigyázni fog rá. Mint én az övére.

Szeretlek, Lolcsim. (L)

Ezúttal Róla mesélek…

2010-06-06T22:30:00.002+02:00

Ott volt, amikor az ajtó becsukódott, és hirtelen elválasztottak Tőle. Csak az ablakon keresztül néztem, mosolyogtam, mert mi értelme lett volna, ha rajtam is látja, hogy fáj az elválás?

Mosolygott. Hozzám bújt. Elkísért. De a tekintete mindent elárult. Igazából a szavai is. Fájdalom bujkált benne. Próbáltam nyugtatni. Szerintem a kísérletem hatástalannak bizonyult. Hiába erőlködött, hogy ne lássam rajta, a könnyei fojtogatják. Éreztem. Láttam. És rossz volt, hogy semmit sem tehettem. Csak ígéretet tettem neki.

Az úton a Tőle kölcsönkapott könyvet olvastam, ki-kibámultam az ablakon, Rá gondoltam, és arra, hogy az üres széken mellettem miért nem Ő ül? Az egészre rátett egy lapáttal, hogy a Neo Fm egymás után nyomatta a nagy szerelmes dalokat. Hiába kötött le az olvasás, arra gondoltam, ez a könyv az Övé, és valamiért neki is egyik kedvence. Most már tudom, miért.
Álmosan, egyedül, összehúzódva aludtam az ülés mélyén. Nem bújhattam Hozzá, nem ölelhettem át, nem érezhettem a bőrét közel az enyémhez, az ajkait, amint az én ajkaim keresik. Egyedül voltam. De ha Rá gondoltam, már nem volt olyan rossz. És a buszon vetítették egyik kedvenc filmem, amibe végső soron belealudtam. De az lekötött, és mire felébredtem, már megérkeztem. A taxi seperc alatt hazafuvarozott. És pár szó után ágynak estem.
Reggel korán kellett kelnem. Indultunk falura. Meglepődtem, mennyire önmagamat adom mindenki előtt. Meséltem Róla, olyankor hatalmas mosoly jelent meg az arcomon, kacagtam, mint mikor Vele vagyok. Süttettem magam a napon. Ha eddig barna voltam, most közel állok a csokibarnához. Olyan jó lett volna, ha Ő is ott van mellettem, ha a fülembe suttog, ha a szemembe néz, ha figyel Rám. Mellette boldog vagyok… Bizonyítják a képek is, az együtt töltött idő, a folytonos hiányérzet, a megunhatatlan csókok…

Tudom, hogy nemsokára újra átölelhetem, és ismét érezhetem, hogy fontos vagyok. Neki. Mert most ez a legfontosabb. Szó szerint képes lelket önteni belém, újra reményt adni, elhitetni a lehetetlent. Szoros szálak kapcsolnak össze. Átnyúlnak talán előző életünkbe is. De olyan, mintha már ezer éve ismerném. És az első perctől kezdve csak Vele akarnék lenni. A szavak nem tudják eléggé ecsetelni az érzést. Csak élőben. Mikor Vele vagyok. Majd. Nemsokára.

Vallomás

2010-06-05T07:21:00.005+02:00

Miért van az, hogy minél több időt töltünk együtt, annál többet akarok? Igazából minden percben Őt akarom. Hogy figyeljen rám, hozzám bújjon, csókoljon, öleljen, mosolyogjon...
Köszönöm Neked az együtt töltött perceket, a Margit-szigeten eltöltött órákat, az esős sétákat, a mosolyokat, a kitartást, és hogy bízol bennem.
Szeretném, ha ez így is maradna továbbra is. Tudom, hogy nehéz lesz most Nélküled, de igyekszem majd bepótolni a sok egymástól távol töltött időt, és a lehető legboldogabbá tenni.
Köszönöm, hogy ott voltál ZP-ben, velem buliztál, átsétáltál velem a fél városon, hogy éjjel a dombon ülve, hozzám bújva nézzük a csillagokat. Mindent köszönök. És reménykedem benne, hogy törleszteni tudom majd mindezt a te számládra.

Itt van egy kis "vallomás" Neked. Szeretlek, Lolcsim. (:

Sajnálom...

2010-06-01T03:52:00.003+02:00

... hogy nem lehetek ott Veled, amikor csak szeretnéd. Hogy nem ölelhetlek, csókolhatlak órákon keresztül. Hogy néha nem tudok mindent jól csinálni. Hogy megbántalak. Hogy félek. Hogy túlságosan tökéletesen akarom. Hogy túl maximalista vagyok. Hogy nem éreztetem, te fontosabb vagy mindennél. Hogy nem suttoghatok a füledbe, amikor csak szeretnék.

De szeretlek. És tudom, hogy megoldódik a helyzet. Addig is remélem, kitartasz. És megértesz. Mint eddig. És cserébe én is próbálok minél jobban odafigyelni. Rád. Ránk.

Áldozatképpen fogadd tőlem... ezt

Ő meg én

2010-06-01T01:36:00.004+02:00

Nem tudom mit tehetnék, hogy nyilvánvalóbb legyen. Hogy érezze. Hogy ne kérdőjelezze meg. Hogy elhiggye. Ő kell. Egyesegyedül Ő. Nem más. Nem egy szőke, nem egy barna, Ő.
Sosem voltam egy csapodár természet. Hűséges típus vagyok. Ráadásul szerelmes is. Ilyenkor nem érdekel más, nem látok mást, csak Őt.
Szeretném, ha végre belátná, hogy én nem akarom bántani. Sőt! Szeretni akarom, tiszta szívemből. Mindent megadni neki. Mert megérdemli, hiszen neki sikerült újra felébresztenie a lángot, ami már régóta kihunyt. Ha tudná, mit érzek iránta, ha tudná, hogy Ő az első gondolatom reggel, és az utolsó elalvás előtt. Ha tudná, hogy Ő a minden, akiért képes lennék feladni mindent. Ha tudná...

De nem győztem még meg eléggé. Minden áldott nap újra és újra meg kell küzdjek érte. Nem bánom. Így sosem felejtem el, hogy elmondjam mennyire fontos. Hogy mennyire különleges. Hogy mennyire szeretem.

Függőség

2010-05-29T00:52:00.003+02:00

Rengetegen voltak. Szinte mindegyik pad foglalt volt. Leültünk az egyik félreesőbb helyre. Csendben figyeltük egymást. Aztán szótlan ölelés. És az egész hirtelen átcsapott egy "kívánlak-akarlak most" stílusú jelenetbe. A vicces csak az, hogy sétálgattak el előttünk a járókelők.
Lekéstem a buszt is. Ő a villamost. És ketten két teljesen különböző irányba mentünk. Pedig szívesen éjszakáztam volna Vele...

Majd legközelebb. Már annak is nagyon örülök, hogy a kezdeti szótlanság és érdektelenség eltűnt a részéről. Rossz volt úgy utazni, mintha ott sem volna, hiszen semmibe vett. De bőven kárpótolt ezért az est többi része.

Akarom. Minden pillanatban. Azt hiszem függő vagyok.

Gondolatok

2010-05-28T03:04:00.004+02:00

Bonyolult az élet. Egyik percben még a helyzet magaslatán vagy, a másik pillanatban meg összeomlik minden körülötted. Talán ebben rejlik a szépsége. Hogy mindig készenlétben kell lenned. Hogy jöhetnek újabb és újabb lehetőségek, kudarcok, szerelmek, veszteségek.
De sosem szabad elfelejtened, hogy az éjszaka után mindig felkel a nap. A zápor után mindig ott ragyog a szivárvány.
Mindig van, amiért érdemes tovább küzdeni. Valaki, aki megérdemli. Valahol azt olvastam, hogy úgy élj, hogy sose bánj semmit. Szeress intenzíven, mondd ki, amit érzel, használj ki minden pillanatot. Mert később már hiába kesergünk az elszalasztott percekért.

A múlt csak erősítsen, de a jelenben élj, hogy a jövőben fel tudd idézni a kedves emlékeket.

Esőcsók

2010-05-27T02:34:00.006+02:00

Nincs igazad, ha azt hiszed, hogy nem szeretem az esőt. Szeretem. De csak ha Veled lehetek. Akkor nem számít, hogy agyonázom, hogy mindenem csurom vizes, beázik a cipőm...

És megígértem, hogy egyszer bőrig ázom Veled. És táncolni fogunk az esőben. Csókolózni. Belenevetünk a szürkeségbe. Amúgy is színessé teszed minden napomat. Mint a szivárvány a nyári zápor után. Beragyogod az égboltot.

Az tény, hogy jobban szeretem, ha hét ágra süt a nap, és kék az ég, de az eső sem zavar. Pedig bőven kitett magáért az utóbbi időben. De nem bánnám, ha leszakad az ég, ott lennél velem. Egyedül mégsem volna olyan élvezetes...

Kimondhatatlan

2010-05-27T01:39:00.003+02:00

Volt már olyan érzésed, hogy ha lehetne visszatekernéd az Idő kerekét és másképp csinálnál dolgokat?
De az Idő nem visszatekerhető, mint egy filmtekercs, vagy egy zeneszám. Megállíthatatlanul rohan előre, és a nagy elhatározások helyett ott maradsz a tervekkel és egy nagy adag lelkiismeret furdalással.
Néha tanácstalan vagyok. Szeretném könnyebbé tenni a dolgokat, de talán csak még nehezebbé teszem. Bizonytalan ösvényen tapogatózom, ismerem az utat, és mégsem... Ha fogja a kezem, akkor nem félek. De néha Ő is megijed, és elenged.
Szeretném, ha ott lehetnék, amikor csak szeretné, ha ölelhetném, ha mellette aludhatnék el, ha ő lenne az első, akit meglátok reggel...
Igazából most csak Vele szeretnék lenni. A fülébe suttogni, hogy: "Ne félj. Én itt vagyok."

Én ITT vagyok. Ő meg OTT. De jó volna ha azt írhatnám, hogy EGYÜTT...

Amíg

2010-05-25T22:49:00.005+02:00

Azt sem tudom, hol kezdjem. A hétvége az csodálatosan sikerült. Sikerült meggyőznöm, és eljött bulizni. Remélem nem bánta meg. Én nagyon jól éreztem magam. Egész éjjel együtt voltunk. Hazakísértem. Vártam rá négy órát a padon. Nem aludtam semmit. Elvitt állatkertbe. Magyarázott. Mesélt. Türelmes volt. Aztán Duna-parton ott ült velem. És mindvégig éreztem, hogy szeret.

Tudom, hogy fél. Szeret. De fél. A csalódástól, az újabb sérelmektől. Nem bízik bennem. Nem hiszi, hogy én nem fogom, nem akarom bántani. Azt gondolja, csak szédítem.

Én is félek. Szeretem. Akarom, hogy jól alakuljanak a dolgok. Hogy higgyen nekem. Hogy ne féljen szeretni. Bízzon. Ne vakon. De úgy igazából...

Látom a tekintetén, hogy szomorú. Fáj, hogy nem bízhat bennem. Hogy nem lehet biztos abban, hogy bennem nem fog csalódni. Nem mondja, de látom rajta. És ezt akarom elűzni. A szomorú tekintetet, a szívében bujdosó félelmeket, a kételyeit.

Szeretni fogom. Minden áron. Amíg hagyja...

Monológ

2010-05-22T15:24:00.005+02:00

Nem értem. Folyamatosan másokhoz hasonlít. Azt hiszi, én is bántani fogom. Vagy majd semmibe veszem. Úgy teszek, mintha ott sem volna.
Nem érti. Hogy nem vagyok olyan, mint más. Nem fogom bántani. Legalábbis szándékosan nem. Nem vehetem semmibe, mivel már így is sokkal fontosabb számomra, mint hinné. Ha ott volna, tudná.

Nem akarok erőszakos és tolakodó lenni. De csak azt szerettem volna, ha Vele tölthetnék minél több időt. Mondjuk együtt bulizhatnánk. De ő fél. És megértem. De én azt akarom, hogy ne féljen, megmutassam, hogy én vigyázni akarok Rá, szeretni. Nem tudja, de nem is tudhatja mit jelent Ő nekem.

Ott van a tegnap este is. Túl kevés volt ahhoz, hogy élvezzem. De elég volt ahhoz, hogy odabújjak Hozzá, csókolhassam, ölelhessem...

Érted már? Én csak szeretni akarlak. Tiszta szívemből. Megóvni mindentől. Azt szeretném, ha újra bíznál. Ha mernél hinni. Ha mernél szeretni. És nem félnél.

Én én vagyok, nem vagyok tökéletes, és nem vagyok gazdag sem. De tele vagyok érzelmekkel, amik csak arra várnak, hogy feltörhessenek. Talán nem bízol még bennem, de nem adom fel. Idővel csak kiharcolom majd...

Álom

2010-05-20T20:55:00.005+02:00

Mindig is azt vágták a fejemhez, hogy túlságosan álmodozó vagyok. Hogy túl szépnek látom a világot, az engem körülvevő környezetet és embereket. Hogy túl sokat várok el az élettől.
Az embernek szüksége van célokra. Azt viszont előbb meg kell álmodni, tervezni. És néha még most is álmodozom...

A minap azt álmodtam, hogy egy fiú meg egy lány lent beszélgettek a Duna parton. Jól érezhették magukat, mert minduntalan összenevettek, ölelték, csókolták egymást. Elnézegették a hullámzó habokat, a kenusokat, az esőcseppeket. Azt hiszem, szerelmesek voltak egymásba.
Aztán változott a kép, és ők meg sétálgattak, kajáltak, nevettek és folyton beszélgettek.

Nem volt hosszú álom, de szép volt. Ilyenkor én is eltűnődöm, miért nem élhetem át én is ezt nap mint nap. Nem feltétlenül a Duna-parti csókolózást, bár annak sem vagyok ellenére, de azt, hogy gondok nélkül, önfeledten megpihenhetek egy kis szigeten. A szürke hétköznapok közepén, mikor kijövök a munkából, hétvégén. És hogy ne csak én érezzem így, hanem Ő is. Aki már szép lassan a mindennapjaim része. De vajon Ő boldog? Bízik bennem? Akar velem lenni?

Nem is kérek túl sokat. Vagy most is csak álmodozom?

Neked (:

2010-05-18T00:37:00.003+02:00

Annyi mindent meg szeretnék Neked köszönni. (: Hogy betoppantál az életembe, oázist varázsolva a homoktenger közepére, mosolyt csaltál az arcomra és ráébresztettél sok dologra.
Olyan vagy, mint a drog, mióta egyszer "kóstoltalak", nem bírok "leszokni" Rólad, minden nap szükségem van a pillantásodra, a csókjaidra, az ölelésedre, a gondolataidra. Igazából rengeteg hasonlattal le tudnám írni, hogyan is látlak Téged. Amit fontos tudnod az az, hogy nagyon jó veled, fontos vagy számomra és már nem csak érzem, tudom, hogy napról napra jobban magadhoz láncolsz.
Köszönöm Neked, hogy létezel (bár sokszor azt lesem, mikor bontogatod ki az angyal-szárnyaid és repülsz el messze), hogy vigyázol Rám, megnyugtatsz és felizgatsz, megértesz és egyezkedsz.

Mindig ösztönösen tudod, mit kell mondanod és tenned, és ez is olyan jó, és kevés az az ember, aki igazán meg tudja ezt tenni.

Egyedül. A nyilvánosság előtt...

2010-05-18T00:12:00.005+02:00

...én, akit még tíz éve úgy kellett nógatni, hogy megszólaljon. Én, aki szégyellős kis kamaszként csak leskelődtem a kiszemelt lány után, de nem mertem megszólítani. Én, aki mindig mindenből kimaradt, mert nem volt nagy pofám és inkább hallgattam.
Én álltam kint tegnap idegen emberek előtt, távirányítóval a kezemben, és bemutatót tartottam, aztán utána még öt üzleti megbeszélést is lerendeztem. Ez volt az első, nyilván az ezt követő időszakban már csak jobb lehet, de a dicséret nem maradt el, mindenki jól érezte magát, és én is fontos embernek érezhettem magam három órán át.
Sikerrel zárult az est, és örömet szereztem pár embernek aznap, és nem azért, hogy a szemükben nagyobbnak tűnjek, hanem, mert módomban állt és képes voltam rá.

A szükség nagy Úr. Ha úgy kívánja, teljesíteni kell minden parancsát.

Egyedül.

Vagy párban. (:

És a kaland folytatódik...

2010-05-15T23:58:00.004+02:00

Esőváros lett Pestből, mióta napok óta sötét felhők vették birtokba a vidéket és megállás nélkül ömlik az eső, néha kisüt a nap, de fél órán belül biztos leszakad újra az ég.
Ilyen időjárásban indultunk neki a Mammutnak. Moziba mentünk. Mikor elindultunk, csak szemerkélt az eső, meg a szél is fújt. Mire újra kidugtuk a fejünk a föld alól, már szakadt az eső, a villamos-síneket ellepte e víz, az úton egy mini-Duna folydogált. És végig csorgott a víz, míg bent voltunk a bevásárlóközpontban.
De a film kárpótolt a kis elázásért. Bár a kritikák erősen lehordták a filmet, már többen vagyunk, akiknek tetszett. Az "Emlékezz rám" című alkotást vetítették. A történet és a film mondanivalója már önmagában elég lett volna, de a szereplők is egy hatalmas plusszot adtak a produkcióhoz.
Mikor kiértünk, még mindig esett. Sőt, mint utóbb kiderült, a Ferenc körúti metrómegálló teljesen beázott, tök sötét volt és jó bokán felüli víz fogadott mindenkit.

Ma nem találkoztam Vele. Fura volt, mert az utóbbi napokban hozzászoktam a jelenlétéhez. Kitöltötte a napom, mindig színt hozott az amúgy tök szürke hétköznapokba. De holnap találkozunk, ha minden igaz. Csak ne esne úgy az eső. Bár ő szereti, én nem vagyok annyira az az "ázzunk agyon" stílusú. De tény, hogy kezdem megszeretni az esős napokat is. (:

Az eső nyomasztó érzése, a hajnalig tartó beszélgetések, a meló, a margitszigeti levegő lefárasztott, de nem bánom, mert annyi új dolgot tapasztaltam és annyi jó dolog történt velem az elmúlt napokban, hogy úgy érzem, megérte. És a kaland folytatódik...

Szavak nélkül

2010-05-15T03:56:00.004+02:00

Vele minden perc olyan varázsos. Néha nem is kell megszólalni, szavak nélkül is megértjük egymást. Csak nézhetjük egymást hosszú perceken keresztül, egymás ölébe dőlve beszélgethetünk, meggysört kortyolgatva vicces történeteket mesélhetünk, elindulhatunk vendéglő-keresőbe, lesétálhatunk a Margit-szigetre, elnézhetjük a tovasikló hajókat... Mindegy mit teszünk, minden perc számít, mert mindig valami újat hoz.
Az idő kíméletlenül elfogy és mikor észbe kapunk, már ismét sötét van. De ha hazaértünk, indulhat az msn-maraton. Az ötletekből nem lehet kifogyni...

Nem fogom felsorolni, mit szoktunk csinálni, ha együtt vagyunk. De tény, hogy nem számít, mert minden egy újabb kaland. Vele.

És én azt szeretem.

Ennyi

2010-05-14T02:04:00.004+02:00

Nem tudom mi volt ma velem... Csak én nem vettem észre, és végig furán viselkedtem? Pedig próbáltam önmagamat adni, de a végén mindent elrontottam. Már nem tudom, mit tehetnék az ügy érdekében, a bocsánatkérés nem volt hatásos.
Igazából ez így lesokkolt, mert végre én is találok egy olyan lányt, akit nem a nyájszellem hajt, hanem eredeti és vidám, akivel jól érzem magam, és akivel órákon át beszélgethetünk, mégsem fogyunk ki a témából...
Talán csak antiszociálisnak kellene lennem, hajléktalan-kinézetűnek, hogy taszítsam az embereket, hogy senkit se engedjek közel magamhoz? Már én sem tudom.

De az élet mindig kiszámíthatatlan. Sosem tudom, mit hoz a holnap. Csak azt tudom, hogy a holnapi egy újabb nap lesz, és ha tetszik, ha nem, szembe kell nézni vele.

Csók (:

2010-05-13T23:11:00.004+02:00

Varázslatos. Magával ragad. Nincs megállás, ha egyszer elkezdted. Lehet édes, lehet meleg, lehet hosszú és rövid...
De abban azt hiszem mindenki egyetért, hogy csókolózni valakivel eszméletlen jó dolog. Akkor ki lehet olyan idióta, hogy fél perc után abbahagyja? Hát én ismerek egy olyan személyt, aki ezt tette, és ráadásul még utána a buszra is tette a lányt. Végzetes hiba! De ilyenkor mit lehet tenni? Lapozol egyet és fátylat eresztesz a múltra, hisz holnap úgyis jön egy új nap?!

Helyrehozható-e a hiba? Majd elválik... Addig is kellemes lelkiismeret furdalással teli éjszakát kívánok (magamnak). (:

Neked (:

2010-05-13T03:03:00.002+02:00

TRÉFÁS VERS

Elgurult egy üveggolyó, gyorsan vitte a lába,
addig gurult, míg odaért Fordított Országba.
Végigjárta, megfigyelte, látta a világot,
visszatért, és elmesélte nekem, hogy mit látott.
Figyeljetek, tovább adom, hogy ti is halljátok!
Először is, látott békát, ki egeret fogott,
aztán zebrát, aki repült, s fa tetején lakott.
Látott macskát kutyagolni, a kutya meg macskagolt,
látott fehér vízilovat, fókát, ki medve volt.
énekeltek a tehenek, úsztak a mókusok,
barátom, az üveggolyó, skorpión lovagolt.
Hallgattam én figyelmesen, de ő kikacagott,
Bevallotta, hogy az egész, bizony csak tréfa volt.

... mert lila és mert víziló... xD és mert nekem is tetszik... (:

Csodadélután

2010-05-13T01:01:00.003+02:00

Elérkezett a várva várt nap. Az ég foltos szürke volt, még egy kis eső is szemerkélt, de a fiút ez sem érdekelte. Kapkodva öltözött fel, még enni is elfelejtett a nagy sietségben, háromszor is megnézte magát a tükörben mielőtt kilépett az ajtón, hogy a busz felé rohanjon. Nem törődött már azzal, hogy a tükör előtt gondosan elrendezett külsőnek nem tesz jót a szél meg az eső, csak az lebegett a szemei előtt, hogy ma látja Őt.
A megbeszélt helyre érkezve folyton az óráját leste, minden percnél felsóhajtott, és szíve szerint erővel tolta volna az óramutatót előre. Az emberek nyüzsögtek, jöttek-mentek, ő meg csak figyelt, mert nem tudta a lány merről jön majd. Mikor viszont megpillantotta, szinte megdermedt, izgatottsága csak nőtt. De akkor a lány is észrevette, és rámosolygott.
Mikor a lány közel ért hozzá, legszívesebben felkapta volna, és magához húzta volna, ajkaival megkereste volna a lány ajkait, és... De nem tette, a lány gyorsabb volt, és mire észhez kapott, már elindultak.
Hosszú ideig csak mentek előre, beszélgettek, nevettek. És mikor végre elérték a célt, lehuppantak egy padra. És onnantól kezdve a fiúban csak nőtt a feszültség, közel volt a lányhoz, túl közel, és csak azon járt az agya, mikor csókolhatja meg. Figyelte a lány minden mozdulatát, a gyönyörű barna szemeit, a mosolyát... Nevettek órákon keresztül, beszélgettek megállás nélkül, akárcsak előtte is már.
Ám a gondtalan perceknek is vége szakadt, mert az idő nagyon gyorsan elszaladt, már az idő is lehűlőfélben volt, a nap is lenyugvóban. És akkor elindultak.
A fiú húzni próbálta az időt, hogy többet lehessen Vele, megálltak lépten-nyomon, de csak el kellett indulni. Elérkeztek a végállomáshoz is, a fiú elkísérte a lányt, minden percben ott akart lenni vele. Boldog volt, végtelenül boldog. Nem volt már egyedül, valaki figyelt rá, éreztette vele, hogy fontos. És mikor a busz beállt a megállóba, a fiú szíve majd megszakadt, hogy ha kis időre is, de el kell engednie Őt. De még mosolygott egyet utoljára, és a lány felszállt.

Hazafele a gondolatai folyton csak a délután körül keringtek, ami minden várakozást felülmúlt. Hisz a lány egy csoda. Vicces, vonzó, végtelenül szép barna szemeivel úgy tud nézni, hogy a nemesfém is megolvad, mosolyára csak mosoly lehet a válasz. És őt hallgatni az valami mesés.

Így lett ez a délután egy csodadélután a fiú számára. És csak reménykedni tud, hogy számtalan csodaperc követi majd a mai napot, nem számít hol, csak Vele legyen...

Miért?!

2010-05-12T03:14:00.004+02:00

Miért olyan nehéz boldognak lenni? Miért nem lehet csak szárnyalni, élvezni, hogy magával ragad az érzés? Miért nem foghatod meg valaki kezét, és táncolj vele az esőben, nem gondolva semmire, csak a pillanatra koncentrálva? Miért nem lehet szeretni, és soha meg nem bántani Őt?
Lehet-e egyáltalán felhőtlenül szerelmes és boldog az ember? Vagy mindig választania kell, vállalva, hogy a jó mellé egy adag rosszat is kap?
Rengeteg kérdés, amire valószínűleg így éjjel negyed négykor nem fogok választ kapni (bár sejtem a választ), de még holnap sem...

Amíg ezen töröm a fejem, legyen szerda délután, amikor is Vele leszek. És egy kis időre elfeledkezhetem mindenről...

A pillanat műve...

2010-05-12T00:37:00.003+02:00

... és minden elúszik. Csak egy rossz szó, egy gondolat, amit hangosan ejtesz ki, és máris eltűnik a varázs, és cserébe kapjuk a bizonytalanságot. Bizonytalan leszel magadban, a másikban, nem tudod, mit rontottál el, mikor ennyire közel volt a cél.
Sokszor vagyok úgy, hogy küzdök az árral szemben, egymagamban, keresek valamit, de semerre sem találom. És amikor megpillantom, megszerzem, és úgy érzem, végre az ujjaim közt van, kicsúszik, és elillan.
Nem tudom, hogy értessem meg magam, hogy Ő kell nekem, szükségem van rá, a mosolyára, a jelenlétére a mindennapjaimban, az aranyos megjegyzéseire, az édesen különös meglátásaira... Hogy elmondja, hogy utálja a pirosat, de rajtam mégis elviseli, hogy szereti, ha mosolygok (mert az neki is meghozza a kedvét), akarom továbbra is, hogy ugyanolyan izgalommal várjuk a szerdát vagy akár a szombatot, hogy órákat beszélgessünk egy csésze tea mellett...

Csak ennyit szeretnék. Őt.

Olyan nagy kérés?

Árnyékok

2010-05-11T00:21:00.004+02:00

Tisztában vagyok a hibáimmal, akárcsak a pozitív tulajdonságaimmal. De néha még én is elcsodálkozom magamon, vagy azon, hogy mások hogyan látnak engem...
Tuti velem van a probléma, túl makacs vagyok, büszke és ráadásul maximalista is. Mindig bizonyítani akarok, a legjobbat kiadni magamból, és mikor nem sikerül, eléggé lélekmarcangoló tud lenni.
Remélem azért valaki még belát a maszk mögé, félre tudja tolni a pajzsot, amit kivontam magam elé, hogy védve legyek a külvilágtól...

Csak annyi, hogy ma nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna, és tartok tőle, hogy talán elrontottam valamit.